Versek




Ferenczy Botond: 1025336

Ferenczy Botond: 1025336


 

Menedékhely

 

Ne akarj kimenni, térj vissza önmagadba,

az ember belsejében lakozik az igazság.

                                    Augustinus

 

Azt hiszem, nem kell már folyton

ajtókat keresned, nem kell újabb

élmény mások hatósugarában, nem

kell átfogalmaznod a tanácsot a barátok

szájíze szerint, – saját felhasználásra,

nem kell támasztéknak a tömeg védő sorfala,

nem kell megrettenned, csak azért, mert

mások sugalmazzák: Hannibal ante portas.

Lásd, csupa nyavalygás vagy saját szédületed

zárt udvarán, mások bölcsessége nyomán

rossz üzletet köt veled a platóni szofisztika.

 

Miért akarsz kimenni idegen kertekbe, miért

nem érted alteregód árulását, mikor saját

előadásod pereg a vásznon?

Hiába fekszenek melléd szappanopera hősök

a Nagy Forgatókönyv elrendelésére, a végén

mindig átfordulsz saját térfeledre, hiába fekszik

melléd a gyönyör, mindig csak magaddal hálsz.

 

Filozófiád nem gyűjt tudást, nem nyújtasz

senkinek új ismeretet, mindig győz fixa ideád.

Mások írnak neked szerepeket,

eljátszatnak veled hős lovagot, intrikust,

hősszerelmest, gátlástalan izomagyat.

Azt akarják, vegyél mindig másik maszkot,

legyél mindenhol céltudatosan a másik

szószólója saját érdekedben, legyél

kedves ismerős, akivel oly könnyű együtt

futni, még akkor is, ha nem akar függőségben

lenni veled.

 

Hagyd ki a feltételes múlt kísérteties

támadását, csak azért, hogy egész életed

a „tévedni emberi dolog” súlyos szólamába zárjad.

 

Ne vágj ajtót saját mikrokozmoszod falán,

ne engedd ki saját melegedet. Tartsd ébren

a lángot, légy az isteni igazság fluiduma saját

ajkadon, ne légy égéstermék önnön máglyád

izzó szentélyében.

Kerüld a predesztináció kegyetlen követét.

Lehet, hogy Júdás jön feléd álruhában.

 

 

Öröklakás

emlékvers anyámnak

 

Csak egy kicsinyke, fekete árnyék,

egy tenyérnyi álom úszott át

abban a türelmi zónában, ahol

nem marad meg ember, s állat,

ahol becsukódnak a sebek a

megkarcolt égen, s a holttérben

már nem aggaszt semmi a széllel

viharzó, őrjöngő csendességben.

 

Csak egy magányos torzó fekszik

a magasra nőtt fű sűrűjében,

egy jól nevelt, túlkoros angyal,

aki már nem ismer magára, csak

nézi mint vonul át fölötte

a vékony ajkakról lefejtett lélek,

s talán még gyönyörködni is tud

felcímkézett otthonában, s szája

szögeltében játszani engedi a

pajkos, gyermekké vált öregséget.