Versek




november

(krúdy-nosztalgia)

 

elmúltak az őszi versenyek

lehulltak már a lombok

halálné csontfákkal integet

halál átfest egy dombot

 

mint pecsenyekacsa elterül

a táj – szinte elérem

s az eső mint nagy kanál füröszti

bőven a saját levében

 

elmúltak az őszi versenyek

pecsenyekacsák a dombok

halálné csontfákkal integet

lehulltak már a lombok

 

szindbád a sosemvolt tengerész

aki most meghalt éppen

kijő a sírból és szertenéz

ahogy ő tud aképpen

 

elmúltak az őszi versenyek

szindbádoznak a dombok

halál egy tar mezőn lépeget

lehulltak rég a lombok

 

 

shakespeare kolozsváron

(vádirat)
 

lúdtollból én már vagy ezret elkoptattam

súlyos szavakat görgetek

az emberek nem emberek már régen

csak kishitű kisértetek

a napba nézni tűzbe nyúlni kéne

de sötét fellegek árnya

vakít és eloltja tüzem az eső

rothadó hús nehéz pára

fojtogat de én még mindig itt vagyok

bár autók repülők hajók

indulnak szerteszét minden áldott nap

de nem bűnhődnek csak a jók

és a törvény a bűnösöket védi

mit sem értek a királydrámák

hiába haltam meg százszor a színpadon

színház nem kell itt csak kaszárnyák

és kocsmák alkohol mi tompít

könnyebb elviselni így a zsarnokot

semmit nem tanultatok itt

hiába küldtem a szellemet hamlethez

hiába ölt meg harmadik

richárd minden embert és minden emberit

hiába volt – lőrinc – a hit

és hiába minden ha a rút s az ármány

erősebb a szerelemnél

ha kinek már semmi vesztenivalója

egyedül ő aki nem fél

 

négyszázötven éve nézem hogy kezdi ki

emberségetek a kapzsiság

a hatalomvágy a parázna hajlam

az önzés és az őrület

sötétek vagytok és kiszámíthatók

mint tojáson a görbület

nyakatok önként hajtjátok tilóba

mit sem értek a királydrámák

felületes báva ficsúrok vagytok

és repedt sarkú könnyű dámák

átkozom a napot mikor megszülettem

és várom azt amin meghalok

négyszázötven év hosszú egy embernek

de én sajna még itt vagyok

most kolozsváron tengetem épp napjaim

otthonos – kicsit középkori

ha volna még kedvem újabb drámákhoz

egy színt biztos áldoznék neki

mondjuk hamlet egy borgőzös hajnalon

aki rossz erkély alatt áll ma

egy-két trükk némi harag meg önzés

és azonnal kész a dráma

 

a költő persze ilyen: a változáshoz

istentől remél hatalmat

mondom magamnak olykor: tedd el pengéd

hisz megrozsdál rajt’ a harmat

ha végre meghalok tán lesz majd aki

elkapar egy szűk verembe

s addig baljósan hűvösen nézek rátok

mint szamosra a belvedere

 

 

az isten többé nem tesz rendet nálam

 

ma elkísér az útra a fénylő ismeretlen

és beragyog valami öröktől fénytelent

elvilágít bennem épp a kordillerákig

nem látja át az elme a homályos teret

és persze nem vezethet végig itt akárkit

 

csak pislog míg a bamba szárazulatokra

nagy színpadot ácsol a színészszakszervezet

shakespeare bekötött szemmel rendezi a drámát

(vak századok miket egy világtalan vezet)

csak sejtem még hogy velem végülis kibasztak

ma kaptam egy e-mailt: bejárónőm (isten) felmond

a felmosókért kedden elküldi gábrielt

(persze közben még a netem is levágták

de befogtam egy kódolatlan égi wifi-jelt)

tehát az isten többé nem tesz rendet nálam

lassan mint egy filmben lenyelem a nyálam

amíg a csöndben felépül egy régi város

emelkedik a ferde ismeretlen fényben

amíg csak önmagával lesz végül határos