Versek




Bába István: Álarcban


 
 

ostrom

 

nem csupán a szomorúság létezik.

mondják.

s nem is tévednek.

léteznek finom szövetek, ragyogó borok,

selymes bőrök, bársonyos testek.

vannak. valahol.

 

nekem van rozsdám. szálló porom.

penészem. atkám. különféle tetveim.

málló vakolatom.

száraz csapom.

gyilokmeleg napom.

vannak hiányzó halott halottaim.

s van néhány élő halottam is.

 

megyek. egy-ké’-há’-négy.

futok. becsapódás. futok. még tudok.

 

nem csupán a szomorúság létezik.

valaki dobjon fel. valaki kapjon el. megint. megint.

selymes bőrök, bársonyos testek vannak.

valahol.

 

 

lidérctánc

 

k.,

meséltem neked a napfordulóról

amikor megfodrosodik az idő és

fények törnek elő a földből

a borzongásról mit a szökő vaksi pillanatok

testbe csapódása kelt

 

meséltem a fodrokban úszkáló kacsákról melyek

úgy vadásznak síkos zsákmányukra

mintha örökké élnének a világ

tojáslakuk héjának rianásával

kezdődött volna

s a beléjük csapódó sörét szaggatásával

érne véget

 

meséltem a villanyoszlop talpáról a víz közepén

mit kacsák úsztak körbe mielőtt

rettentő gépek acélkarmai törték darabokra

melyeket iszonyú markolók tépdestek ki

a víz folyékony testéből

 

meséltem a szigetről melyet

a talp mögé terelt hordalékból rakott a folyó

s melyet még iszonytatóbb gépszörnyek

aprítottak ezernyi csonkká

feldarálva bizonyítékát

mindenféle ifjúságoknak

 

meséltem a hídról melyről a szigetre ugrálók

sem mind tudták

valaha arra szolgált hogy

nagyapák s unokák várják-lessék

az alatta futó síneken

bőszen gőzt tüsszögő vasparipákat

s váratlanul szívükbe szakíthasson

a mozdonysíp hangjának éles pengéje

meséltem a nagyapákról akik

meghaltak-megszöktek-túléltek

mindenféle háborúragozást

 

meséltem arról

mily istentelen kalligráfiára képes

a lyukas emberből

kecsesen aszfaltra kígyózó

vér…

 

k.,

napzivatarban figyeltük

egymás tenyerén a lidércek táncát…

 

 

arcom, repedő tükörben

 

nem esnek szét hangokká a szavak.

közelednek sebesen, éles alakzatban.

 

cápazsiráfra gondolok, fókamacskára.

s hogy vérem miféle

távoli zugokban száradhatna.

 

nem esnek szét, élesek.

 

üzenet recseg, mint

arcom a repedő tükörben.

 

*

 

ölnyire van most az ég,

ölnyire a föld.

nem érint se fű, se felhő,

sem savakat permetező fuvallat.

 

rothadó gyümölcsök bűzén lebegek.

kémény sóhajt,

magas torony sikong.

kitartok – aszfaltot törő csiperke,

falat repesztő akác.

 

villámok feszülnek ég s föld közé,

hídjai a pillanatoknak.

 

*

 

úton lenni nem menekü,

bár a menekü néha az egyetlen út.

 

széles a folyó, íme.

ezüst az árnyék és fekete a szél.

fogaim közt remeg

az ajándék, a zsákmány.

fészkelődik, mint éjjelente a

sínek között csikorogva hűlő murva.

 

*

 

tarisznyámból üvegport szórok

szanaszét, otthonos sivatagnak.

tudom: magányosnak lennem segítesz, ha kell.

tetoválásokat képzelek. magamra, rád.

kártyát vetek, így őszintén hazudhatok.

s közben meglátom a vágyakat. mindet.

 

aztán éjjel lesz. mint mindennap.

távolság lesz a közelség.

sóhajban mérhető.

 

*

 

ölnyire van menny, pokol.

gyümölcsök erjednek mindenütt.