Versek




Egynyári vers

– hideg napokra –

 

Egynyári estelen
egynyári sejtelem
egynyári végeken
egynyári végtelen.

 

Egynyári szerelem
szikkadó szenvelem
egynyári fellegen
elúszó rejtelem.

 

Egynyári reggelen
egynyári sejtelem
könnyedén ellebben
nehezen engedem.

 

Egynyári versedet
szívemnek szegezed
bonyolult egynyári
egy nyári szerkezet

 

 

Létkép

 

Tele vagyok már hiánnyal
mint az őserdő liánnal
hiány újabb hiányt terem
lelkem kopott váróterem.

 

Tele vagyok félelemmel
mint hivatal kérelemmel
félelem bent s félelem kint
félelem csöndet szül és kínt

 

Tele vagyok szenvedéllyel

mint csillaggal nyári éjjel

szenvedély fűt szenvedély hűt

tűpárna-szívemen csillanó tűk…

 

Tele vagyok sóvárgással
mint Velence gondolással
sóvárgás fenn és sóvárgás lenn
sóvárgás pokol sóvárgás menny.

 

Tele vagyok elmúlással
mint holt harang hallgatással
elmúlás szédít elmúlás bódít
létemet kéri a becses bóvlit.

 
 

Csönd és Isten

 

Csöndben lakik az Isten
s Istenben szundít a csönd
csönddel telik a kint-bent
s Istennel a lent és a fönt.

 

Csöndlámpás peronon várnak
mozgóárus angyalok
csönd-fülkében látom Istent
érzem a hűs vonatot.

 

Leszáll az Isten itt van
csomagja csak csönd csupán
lábujjhegyre áll mint gyermek
s beles csöndünk ablakán.

 
 

El nem küldhető levél

 

Ez az első levelem, amit neked írok,

amióta elmentél. Itt most minden más,

megváltozott a város, megváltoztunk mi is,

a fiúk megnőttek, már nem gyerekek. Tanulnak,

de a munkát sem kerülik. Gyakran álmodom azt,hogy

még kisfiúk és kézen fogva sétalunk a parkban,vagy a

játszótéren szaladgálnak önfeledten, a homlokuk még

nem ráncolódik, s még nem szürkéll szemükben szomorúság.

Aztán amikor felébredek,furcsa érzésem támad,

mintha meghaltak volna, tudod azok a kisgyerekek,

akik valamikor ők voltak. Ezt még senkinek sem mondtam el,

mert féltem, hogy kinevetnek, esetleg meg is vetnek…

Minden szétesőben,

állok az esőben,

a csupa(sz) esendőben,

Isten-lesőben…

Eszembe jutott, amikor a gyógyszertárból bébiételt vásároltam,

mert csak azt tudtad megenni. A gyógyszerésznő érdeklődött,

hogy hány hónapos a kisbaba. Én meg azt válaszoltam, hogy

megszámlálhatatlanul sok hónapos. Erre furcsán nézett rám,

bolondnak gondolt. Aztán az is eszembe jutott, hogy utolsó napjaidban

nagyanyámat emlegetted, azaz édesanyádat.

Nyugtalankodtál, hogy miért nem jön.

Azóta azon töprengek, hogy ha születésünk pillanatában ott van

velünk az anyánk, akkor halálunk órájában is ott a helye mellettünk,

jobbik esetben persze nem fizikai valójában.

Néha nagyon hiányzol, máskor időm sincs gondolni rád.

A temetőbe nem szívesen megyek, valami visszatart,

valami láthatatlan erő, valami nehezék,

valami szövevényes szúrós szerkezet,

ami megüli sokszor könnyű szívemet.

Néhány ruhádat megőriztem, mert bennük él valami

az egyéniségedből, egyediségedből.

 

Anya, anya, félek,

s csak arra kérlek,

szitálj át a csenden,

lengd  körül a lelkem…

 

Anya, anya, fázom,

vacog forróságom,

takargasd be lágyan,

csillagközi ágyam.

 

Anya, anya, látod,

felnőtt-árvaságot

magammal cipelek,

öröknek hittelek…

 

Ezt a levelet nem is neked írtam,

hanem magamnak vagy Istennek,

vagy mindekettőnknek,

esetleg mindhármunknak, nem is tudom…

 

 

Dal

 

Föl-fölködlenek a házak,

az ösvényen állok s várlak.

De hiába, mert te nem jössz,

foglyul ejtett megbomlott ősz.

 

Én meg a tél rabja vagyok,

jeges fákon holt csillagok.

Amíg élek, folyton várlak,

állok háttal a hiánynak.

 

Ez a hűség, édes rózsám,

hűs fásli már szívem lobján.

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter