Versek




László Hajnalka: Solitude


 

Árnyék

„Az ige testté lő.”

Németh Zoltán

 

Egy középkorú fehér férfi magabiztosságával

rúgom seggbe magam.

Az értelmes mondatnál megtorpanok –

a befejezetlen mondat semmibe lóg,

az átírt mondat mindig kikerül a létezés árnyékából.

Ebben az árnyékban látszom felszívódni,

s a miheztartás végett mimikrijében

vívok aprócska boxmeccseket.

Hogy sosem elég, mindig is tudtam.

Milyen hatalom bújhat meg tenyeremben

az izzadás saván és baktériumok kolóniáin kívül?

Mi felett lebegve érezhetem,

hogy nem nyúlnak utánam karok és fegyverek,

hogy szenvtelen vagyok, s szemtelenül megyek

szembe a létezés árnyékának utolsó nyalábjával.

 

Milyen hatalom tömörülhet a szorongásba

reggel a kagyló felett görnyedve?

Két ujjam hátratolva – mintha meghúznám a ravaszt,

nem fúj most a szél és nem zörög a haraszt,

csak az édes megkönnyebbülés, szabadulás,

az okádás perverz bája.

Egyetlen hatalmam a szorongás.

Amikor nem kifele indulok el, mert előttem

mindent megírtak és mindent elolvastak

és mindent visszaokádtak halva és hallatlanul.

Amikor minden visongva emlékeztet

hogy nem elég, és akár fel is robbanhatok,

én sem vagyok elég, és az sem, amit tudok,

mert ha tudni akarok, akkor kifele indulok el.

És befele mindig könnyebb süllyedni,

mint szétszóródni valaki árnyékában,

a folytonos hűvösség kényelme alatt

roskadozva jóllakottan a semmivel.

Kikapcsolnám magam s lennék viaszodban kanóc,

hogy éghessek bátran, hisz a befele olvadás

nem örökláng. Van még türelmed?

Egy középkorú fehér férfi naivitásával legyintenék,

és ruhámmal együtt vetném le a feltételes módot.
 
 

Amilyen lehet

 

Itt van a tested.

Csinálj vele, amit akarsz.

Mutasd meg vagy rejtsd el,

mert a tested a tiéd, és nem az istené,

és nem az apádé, és nem az anyádé,

de még a gyerekedé sem.

Nem a szomszédé, a papé, az orvosé vagy

akár az edzőé,

hanem a tied.

És vághatsz bele réseket, és hadd folyjon a vér,

ha az téged felszabadít.

És szúrj bele fémeket,

ha az téged felszabadít.

És varrj rá mintákat, színeket,

árnyékokat és fényeket,

ha az téged felszabadít.

Azt mondják, a test templom,

miért ne díszítenéd ki falait.

Vagy miért ne szenvedj benne.

 

És lehet sötét, mélybarna,

krokodilbőr-hegekkel.

Lehet sárgás, sima és üde.

Lehet rezes, érdes és gyűrött.

És lehet olív és krém és fehér,

foltos, szeplős és erezett.

Égetett és rákos és beteg,

pattanásokkal teli, hámló és vastag.

Ha az téged felszabadít.

 

Itt van a tested.

Lomha húsnyaláb, mozgó izmok tömege.

Vérerek kévéje és idegek kötege,

öblös belek tárnái közt zakatol a gyomorsav,

reszket, pumpál a szív.

Ha nem pumpál –

a test templomrom, hervadó virágokkal.

S az agytekervények, a forgó szemek és

a századmásodpercnyi pontosságú

szempillahullás egy dörzsölés után,

megpattanó hajszálér a fehér szemgolyóban,

az üvegtest homályos vizéből indul,

s a sejtekben halkul el a rezgés.

 

*

 

És lehet kövér,

lehet sovány, ezek keveréke,

és lehet kategória nélküli,

ha az téged felszabadít.

És lehet cédulán a méret,

árcédula valaki tekintetében.

Lehet vastag, lehet vékony,

lehet szőrös és csupasz,

és lehet százalékarány,

szavazókörzet, hajigáló huligán,

és imaházi padok közt görnyedő.

Lehet hajlott és ráncos,

lehet friss és feszes.

Ha az téged felszabadít.

Itt van a tested.

Mondd, még milyen lehet.

Pont olyan, mint a tied,

ami felszabadít.

 

 

 

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, a BBTE magyar szakán mesterizik másodéven, és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter