Versek




(vázába tesz, ha)

Szabó Krisztinának

 

majd beterít a hallgatás,
elcsitít, betakar,
majd gyertyát gyújt az irgalom,
vagy nem, ahogy akar,
úgy tesz csúffá a láng, a lég,
a légüres terem,
behív, odafutsz, kinevet,
kiküld, sötét verem,
vak pince, padlás, de jeges,
és mindig éjszaka,
és nem számít, hogy fojtogat
nyákos, sűrű sara,
és nem számít, hogyan maradsz
mégiscsak eleven,
kiszámol, kivet, kikacag,
te senki, holttetem
majd úgy, ahogy ezerszer is,
majd úgy, ahogy sose,
majd úgy, ahogyan felhasít,
beforr sajgó sebe
hogy mást akartál? felröhög,
krákog, böffent, kiköp,
és lenyel újra, ledarál,
és beleszédülök
vázába tesz, ha lekaszál,
épp az élet, épp a halál

 

 

kiszámoló

enyém a szó tiéd a csend
enyém a zűr tiéd a rend
enyém az éj tiéd a nap
enyém a kér tiéd a kap
enyém a mérleg tiéd a talár
az enyém keres a tiéd talál
enyém a kérdés tiéd a válasz
enyém a fekvő tiéd a támasz
ha enyém fekete a tiéd fehér
az enyém süllyed a tiéd felér
enyém a vágy tiéd a cél
enyém a víz tiéd a szél
enyém a tűz tiéd a föld
enyém a kék tiéd a zöld
az enyém keserű a tiéd édes
az enyém lejárt a tiéd kész lett
az enyém régi a tied új
az enyém harap a tiéd fúj
az enyém kihűlt tiéd még meleg
az enyém éles a tiéd kerek
az enyém olcsó a tiéd drága
az enyém néma a tiéd árva
az enyém fáradt a tiéd repdes
az enyém alszik a tiéd terhes
az enyém halott a tiéd él
enyém a bor tiéd a vér
enyém az éj tiéd a reggel
van, ki befordul, van aki felkel
enyém az elég tiéd a hála
enyém a tudat te maradsz állva

 

 

Ahogy zakatol…

Vajon mere robog a vonatod?

Látod-e azt, amit én?

Ugyanazt a tompa, szürke derengést?

Ugyanazt a kimondhatatlan süketséget

Hallod? Ugyanúgy, ahogy bennem

Zakatol a vasárnap délután?

 

Integetnek a fák, hószínű

Virágokat habzanak dühükben,

Helyetted integetnek, hol kékre,

Hol zöldre vált az ég  vásznára felmázolt

Eső előtti, elmaradt elköszönés.

Valahol kutyavonyítás.

 

Pitypangok robbantják tele

Nyarunkat, és csak a fák,

Csak a szél, csak a fák:

Helyetted tombolnak a felhők,

Helyetted integetnek

A fák.

 

Úgy volt, hogy menni kell.

Úgy volt: mondani kell.

Úgy volt: kérdezni kell.

De nincs több út és

Nincs több ház.

Zsákutca ez. Végállomás.

Üres lettem és üres lettél.

Szemeidben üres szobák.

 

 

szaggatott

áttetszik a vizen, nézd, a nap,

áttetszik a poháron a víz,

áttetszik az üvegen a pohár,

most épp ahogy így minden egyben áll:

 

áttetszik a bőrömön az ér,

áttetszik az ereimen a vér,

áttetszik a véremen az énem:

 

hogy akarnék, de csak toporzékolok,

bennem a szerteszét szikrázó

szaggatott határvonalak mentén

micsoda szín és fénytörés

 

miféle megszökés, megalkuvás

nélküliségekből a képek

úgy vetítődnek retinámra is

 

nem tudni milyen külső, belső

napkitörések, holdfogyatkozás

csak ott ahol, csak épp mikor,

hogy mettől meddig érek
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter