Versek




Hibalista

 

Szeretném,

ha a dolgok, ahogy szeretném,

úgy alakulnának, de egyre-másra

a saját korlátaimba botlom.

Néha zavar a mások hibája,

holott panaszra nincs nagy ok,

semmi nincs foltok nélkül,

én is hófehér dalmata vagyok.

Örökmozgó, mely csak állt ott,

igéret, a be nem váltott,

az adott szó – uzsorakamatra kölcsön –

bár tisztázandó: csapvizet a csorba

pohár mellé ki öntsön.

Egy madárijesztő, melynek

tenyeréből a madarak esznek,

s talán jól is van ez így.

 

 

A kökösi hídon kettőezertizenhétben

 

A kökösi hídon visszafelé halad,

zakatol és izzad szerencsétlen vonat,

csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva,

kapaszkodunk belé s belünk mintha lógna.

Amíg a hídfő s a talpfa el nem rohad,

ringatja lágyan a vendégmunkásokat,

szemükből a fények lassan mind kihúnynak,

olcsó, híg konyakkal nyomtatják a múltat.

 

Addig tart az út is, míg nem érjük ezt meg,

kiket eddig löktek, önként odébbmennek,

s mintha már a szót is idegen hallanók,

búcsút vesznek tőlünk a tompa harangok.