Versek




Alexandru Muraru – A mozgáson kívül

 
 

Szavak

(Worte)

 

szavak

lidércfényként lobbannak bennem

szavak

az ismeretlenbe visznek engem

szavak

berekesztik köreimet

szavak

lángra lobbantják életkedvemet

szavak

elhessegetik félelmemet

 

 

Verseimet

(Ich schreibe)

 

Verseimet

a fű életerejével írom

fűszálat fűszál mellé

hogy kezemre

fény hulljon

és eső

 

 

Hogyha a nappali zajok

(Wenn die Geräusche)

 

Hogyha a nappali zajok halkabbá

és a meghitt dolgok idegenné lesznek

a kérdések is elvesztik körvonalaikat

és a válaszok is más értelmet nyernek

lisztharmat lepi be a dolgokat

a meszelt falakban elszivárog a fény

az asztal bár asztal marad

többé már nem szó-édenem

sem szótag-dzsungelem

 

most mágusnak kellene lennem

mágusnak aki életelixírrel kísérletezik

életkedvvel életörömmel

aki tüzet nyel és tüzet szól

és kérdőjelekkel zsonglőrködik

kérdőjelekkel mint te mint én

 

 

Alakot akarunk ölteni

(Wir wollen)

 

Alakot akarunk ölteni

árnyékot akarunk vetni

nevet viselni

ami össze nem téveszthetővé tesz

meg akarjuk mérni erőnket

megismerni határainkat

megérinteni közelit és távolit

 

és igen

meztelenül akarunk állni a tavaszi esőben

esőcseppektől érzékiségtől öntözötten

micsoda gyönyörűség

lefelé sodródni a folyón a tükröződésben

felcsillanni egy röpke időre

 

hullám hullámot követve mossa a délelőttöt

egyik tajtékos óra követi a másikat

még magabiztos voltam

amikor egy áradó-apadó moll hang

hordaléka lettem

 

 

Létezik-e

(Gibt es das)

 

Létezik-e

a könnyű táj könnyű égbolttal

békeidővel

sebhelyek nélküli dombokkal

kövekkel amelyek nem emlékkövek

 

kétségtelen a megelégedettség egy vidék

frissen szántott föld

dióbarna sötétségű délután

 

és az idill közepette kedvem támad

elajándékozni legkedvesebb képem

a képet melynek ablakai szélesre tárva

a termékenységre a messzeségre

 

 

És rögtön a vereség után

(Und gleich nach der Niederlage)

 

És rögtön a vereség után

újra másként látni mindent

nyalábba kötni hangokat vagy füttyöket

hagyni sodorjon a féktelen másodperc

tova a véletlenbe

kerülő utakon újra önmagadhoz térni

és minden érzéked kitárni

egy új csábító lehetőségnek

hogyha tudnám mire is jó mindez

ezek a napsütötte álmos doromboló órák

ezek a vidám dolgos emberek

játék avagy varázslat mindez

tegnap még a hűvös mogorva jelen

és a szakadatlanul csepegő fény

 

bámulatos milyen békülékenyek

néha az ellentétek

mily közel a félreértéshez

a zümmögő napfolt

és rögtön a kedvetlenség mellett

az élénksárga csiklandozó nevetés

 

 

Átölelnek a határok

(Umarmt von Grenzen)

 

Átölelnek a határok átölel az idő

itt a nappalok és éjjelek között

itt néha virágzik a por

itt olykor lomb borítja a félelmet

 

itt vannak dolgok amelyek többek maguknál

itt van a közelség

itt vannak hangok és szavak

amelyek életre keltik az élettelent

 

 

Az érinthetetlen

(Das Unberührbare)

 

Az érinthetetlen a föld alatt

a ritka pillanatok a föld felett

amelyek sziporkázni mernek

a fák ahogyan észrevétlen vonulnak tova

vágyaink zümmögő támolygó nyoma

a levegőben

 

várok valamire amitől eláll a lélegzetem

elnémult hangok fölé hajlok

elröppent világosság után fülelek

 

 

A sötét

(Das Dunkel)

 

A sötét

bársonysötét mohasötét

csóksötét

valahol a mindenségben egy vasmag

és a Tejút végén

a csaknem fekete nap

 

csak semmit el nem hinni

ott is lehetnek hazudozók

és szélhámos időjárás

amely ígéretét soha nem tartja be

 

rézrozsda láng nyaldos

fölegyenesedik egy kéken csendülő

harangtorony

lobogók vetik magukat lobogó-kebelbe

és végpontok állócsillagnak

adják ki magukat

egy kócos erdei pinty

pimaszságokat kiabál a bükkfa lombjában

egy költőélet

abbamarad a szavak hiányában

 

 
 
BENŐ ESZTER fordításai

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter