Versek




Sárosi Mátyás: Keresztmentes mátrix


 

A nyolcadik napon

A jól végzett munka öröme,

immár mélységekbe ereszkedett,

kialakult az új nemzetközi helyzet,

már másként szabták a felhők

széleit az Édenkert kapuján túl,

új divat váltotta fel a fügefalevelet.

 

A galambok már nem tartották

csőrükben az olajágat, a tengeren

ott úszott egy koporsónyi törmelék.

Hiába locsolta az Úr a kiterített

árnyékokat, a végtelen évmilliókban

már nem maradt élet, Jákob létrája

is eltűnt, Robinson Péntek nélkül maradt,

elérhetetlenné vált az egyetlen menedék.

 

A nyolcadik napon már nem maradt

semmi használható az eredendőből.

Az agonizáló fényből nem lehetett lángot

lobbantani. Prométeusz is csak csendben

ült a hegy lábánál, nem akart újra

lopni az égiektől, mert tudta, hogy le

kell mondania végleg a tűzgyújtás öröméről.

 

 

Holnap elindulok érted

A mélymedrű távolságban

eltemette valaki a holdfényt,

hirtelen kiürült a kert is,

nem tudok nekidőlni a fának,

elnémultak az égi madarak,

csak a felhők lélegeznek felettem.

A virágajkak becsukódtak,

s a rám tekeredő félelemben

egyedül mormolom imámat.

 

Holnap megkeresem elveszett

lábnyomodat, feltárom a

fekete sziklával fedett üreget.

Nem hagyhatlak örökre a

göröngyök között , – kiszabadítalak

a barlang-mélyből csorgó hideg

öléből; csak adj egy jelet!

S a meghosszabbodott árnyakon túl

legördítem csöndedről a követ.

Az átváltozás metafilozófiája

A tárt ablakok mögött új ablak

nyílik, s mintha megsimogatná

arcod a belső igazság tündérkeze.

Ott állsz, hol az utópiák üvegfala

megpattan, s belezuhansz a születés

és visszatérés globális forgószelébe.

 

Ahogy szellemed kilép a búra alól,

földarcodról leszárad az ördögélmény,

elsimulnak a ráncok, fölállsz, s magadhoz

szorítod viharból virággá szelídült

örökséged. Most már fényarcú vagy,

kiveszett belőled Jób minden szenvedése.

Te vagy a szabadcsapat vezetője a néma

fák seregében , te vagy a tenger ura,

te vagy az eltévedt bárányok pásztora.

 

Jöttél hegyeken át szökellve, egyre közelebb

merészkedtél az éj sűrűjébe. Jöttél, hogy

színeváltozásodban megtörténjék

a gyökerek visszateremtése.

 

 

A bűnbeesés harmóniája

Valahogy egérutat kell nyerni,

Ég és Föld között csillag-ablak

tükörképét keresni; s megvetni

a lábadat ott, ahol ablak nyílik

Platon barlangjába, ahol mozdul

a meddő anyag, s összeépül

veled a kiszolgáltatott test és

a belédégett lélek öröme.

 

Valahol a disszonanciából

kiülepítheted a tiszta alkotóelemek

gyökerét, s kitejesedhetsz akkor is,

ha folyó úsztatott fa vagy, – ha az

utcán ásító sötétség árnyékában

takargatod sebeidet, s a falevelek

úgy sodródnak eléd, mint kitépett,

elszórt zsoltárlapok. Csontjaidból

akkor is sikerül ma Nagy Homokozóban

kinyerni titkos készletedből aranyadat.

 

Egy angyali démon hangszere

csengeti fülbemászó dalod,

s önnön hangerőd a ragadozó

képzelet nyomán megzavarja az

Énekek Énekéből kiszűrődő áramlatot.

Gondolj a küldetésre, a kiűzettetés

parittya-éles, pokolbéli emlékére,

s akkor majd meglátod, hogy még

mindig belőled tündöklik a világ,

s léted önmagában bemocskolhatatlan.

 

Szabad légtérben lebegsz egy nagy

társasutazásban, fel nem ismert

lehetőségek között, s döntésképtelenségedben

is megpróbálsz a végtelennel érintkezni.

 

 

Jegyzetfüzet

Simone Weil nyomán

 

Ma már csak a belső hangra

figyelek, a lecsupaszított,

tiszta kontúrokat építő szavakat

hallom. Mindent eldobok, ami

élettelen, – nincs apelláta – ami

nem kapcsolható a Semmihez,

csak az kísérhet el a végső valóságba.

 

 

A föld csöndjébe menekülök, –

abba a jótékony ürességbe, ahol

már nincs bizonytalanság, ahol

nem baj, ha nincs mibe kapaszkodni,

ahol a nem létezés boldog tudata

emel égi magaslatokra.

Ott már csak múlt idő leszek,

a jövő sziklacsúcsa elérhetetlen marad.

Emlékeimből kifolyik majd a jelen, s nem

fenyeget környezetszennyező lélegzetem.

 

Ülök majd egy szigeten, ahol senki

nem keres, ahol körülvesznek fájdalomtól

széthasadt kövek, ahol a romlékony

fényben megégnek a madarak, ahol ajkamon

a szavak nedves falevelek, ahol a fák

közel és távol elaggott szüzek.

 

Belegyógyulok majd a nagy mélységbe,

hallgatom az angyalok zsongását, –

magához szorít a szent révület.

 

De akkor is csak a belső hangomra

figyelek, s ha összefutunk, elolvashatod

ezt a kiszakított szentenciát, s látni

fogod: a fénybe ásott gödörben ez

megmaradt belőlem, – ez a jegyzetfüzet.