Versek




Csóka Szilárd-Zsolt: Éjjeli pillanat

 

Seol porában

 

Talán lecsókolhatnád rólam most még a pusztulást.

Köröttünk a föld leülepedett égi pernye,

benne itt-ott még parázsbimbók izzanak.

Fekete akácvirág a füled mögé tűzve,

fekete akácvirág a fogam között.

A meghibbant tavaszban fekszünk.

Ránk ereszkedett az idő. Visszagörbíthetetlen

fedelét néha ellepi a megszentelt üszög.

És az amnéziás csillagpormagok begurulnak

a bőrünk pórusaiba.

Telhetetlen bendőjű ködsírok tátognak.

Már felfalnak engemet.

 

 

Találkozás egy növénnyel

 

Ahogy megharaptam,

nem harapott vissza,

pedig megharaptam,

hogy nyoma maradjon –

 

Persze, dehogy! Csak

ráhajtottam arcom egy levélre,

hűvös zöldje átdobogott rajtam.

Mérgező leve gyökerében forog,

mint bennem a halhatatlan

üresség, mit fogantatásomkor

gondtalanul belém vájtak.

 

Az ikerűrök pengéi jégforrók.

Macheték.

 

Meg-megrezzennek a levelek.

Történhet-e ennél váratlanabb

már hajnalig?

 

Füst

 

Az ég fölött egy pányvás ló dobog,

egyre csak rója ugyanazokat a köröket,

patkójával le-leveri a felhők széleit,

ez pereg szemünkbe,

pár pillanatra ez vakíthat el,

bár hiába minden, mert rég tudom,

meghalni kár, miközben élni lehetetlen.

De ti ne merészeljetek előttem meghalni mégsem.

 

 

A tavasz második eljövetele

(Apokrif)

 

Új lakásom az égszakadásban.

A zeniten átütő nyomok.

Fénypasszátok a növényi erekben.

Útvonal. Kapukód. Bogár.

 

Krétahulla

 

Mulandó vers valami feledhetetlenről
No. 1

 

Terpeszben ül. Lába hosszan előre tolva.

Az osztályban túl kicsi padok. Túl

alacsonyak. Gyakran levegőhiány.

Kamasztömeg.

 

Tizenhat voltam.

 

És a tanár elfolyt, lábát előre nyomta,

terpeszben ült, inkább feküdt

egy kisebb asztalnál,

velünk szemben, szétvetett lába, mint az olló.

Nem túl öreg. Már nem is fiatal.

Névsort olvas: Bodó! – Kijavítom:

Én Boda vagyok! Nem baj, akkor is Bodó,

Bodó. Bodó Edó!

Mindig. Ahányszor csak névsort olvasott.

 

Odajön elém.

Az első padban ültem. Nagyon alacsonyan.

Nagyon alacsony padban. Közelebb lép.

A krétát az orromon akarja húzogatni.

Jobbra-balra. Előre-hátra. Föl-le.

Valamiért ezt akarja.

Tizenhat éves voltam.

Kiugrottam a padból. El. Oldalra. Félre.

 

Aztán Géza, a matektanár egy nap

valamiért azt kérdezi tőlem

névsorolvasás után vagy közben:

Te, Bodó, leszel még egyszer tizenhat éves?

Hova szeretne kilyukadni?

Félek. Talán.

Mondom: Nem… leszek…

De igen, leszel, tizenhat éves halott!

Nyerít. Vihog. És élvezi, hogy lepottyan a krétahulla arcom.

Le a padlóra abban a büdös osztályteremben.

Mások is kacagnának? Nem tudom.

Leesett az arcom a földre,

a szétvetett lába elé, oda, ahova ténylegesen lezuhant

a Gabriella nevű osztálytársnőmé is egyszer.

Térdepeltette égnek emelt kézzel

a tábla előtt a fal tövében.

Mígnem elvágódott a földön.

Gabriellának festett, hosszú körme volt,

nem tanult jól. Én puritán voltam, és

nagyon jól tanultam. Mégis valamiben

krétavilágosan azonosak lehettünk. Vagyunk.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter