Versek




Ábrahám Jakab: Jelentés a jelenből

 
 

Elmélkedő

 
Dolgozatokat javítok

természetes fényben, kora délután,

a háttérben Chopin: Cisz-moll keringő.

Elmosolyodom, amikor az alábbi

gyöngyszemekre bukkanok:

„A balladákban az ismétlések szerepe az,

hogy felizgassák az olvasót.”

„Toldi csak egy dolgot szeretett: az anyját.”

„A költő ül a versben és oda várja

a kedvesét is.”

Egyszer csak szemembe ötlenek

a gyenge tanulók stigmáját láthatatlanul is

magán viselő ötödikes lányka

vézna betűkkel rótt sorai:

„Tanár néni, fárasztó lehet magának

az én fogalmazásomat olvasni,

de én csak ennyit tudok és így, bocsánat…”

A dolgozat utolsó mondatai,

nem tartoznak a tárgyhoz,

őszinte lélek-villanások.

Ez a kislány ezekkel a sorokkal

írói magasságokba emelkedett.

Elérzékenyülök.

Lassan besötétedik,

lámpafénynél folytatom a javítást,

a háttérben Schumann: Álmodozás.

Az utolsó dolgozat után

próbálok megpihenni,

de sokminden kavarog a fejemben.

Magam előtt látom az összes

dolgozatíró gyereket:

áramlanak a gondolatok,

vagy éppen áram(lás)szünet van,

a tolluk végét rágják, izzad a tenyerük,

összemaszatolják az előttük

közönyösen várakozó papírlapot…

Aztán egy hatalmas osztályterem

bukkan elő

megszámlálhatatlanul sok iskolapaddal:

mindenikben egy tanuló ül és ír,

alkot a megtorpant időben,

nyugodtan, ráérősen, stresszmentesen,

teljes harmóniában önmagával.

Eggyé válnak azzal, amit írnak,

majd szép lassan eltünedeznek

a padokból, az osztályteremből,

az emlékezet(em)ből.

A dolgozatjavító tanárnál

van magányosabb?

Talán a dolgozatíró gyerek.

 

 

Szülői értekezlet

 

I.

 

Ma voltam szülői értekezleten,

az ablak felőli utolsó előtti padban

ültem, a fiam helyén.

Bejött az osztályfőnök,

kedélyesen üdvözölte a jelenlévőket,

majd felsorolta a tudnivalókat,

felolvasta az iskolai szabályzatot,

a gyerekek viselkedéséről, illetve

tanulmányi helyzetéről is szót ejtett,

aztán egyenként beszélt a szülőkkel.

Velem tapintatosan közölte,

hogy a fiam passzív, nem tanul,

semmi sem érdekli igazán,

és van, amikor ellóg az utolsó órákról.

A szülői értekezlet végén

összeszorult a gyomrom,

s a fejem is fájni kezdett, hasogatott.

Hazafele menet elhatároztam, hogy

otthon jól megmosom a fiam fejét,

és meg is büntetem,

de amikor átléptem a küszöböt,

torkomon akadt a szó,

nem mondtam semmit,

igaz, ő sem kérdezett.

Csak ültünk egymással szemben

és hangtalanul vacsoráztunk.

Lopva kerestük egymás tekintetét,

a beszédes csöndet,

a néma szemrehányást…

 

 

II.

 

Ma voltam szülői értekezleten,

a szülők már mind a padokban ültek,

én meg a napló fedezéke mögé bújva

léptem az osztályterembe.

Próbáltam magabiztosnak tűnni,

leplezni szorongásomat,

aztán elmondtam a tudnivalókat,

felolvastam az iskolai szabályzatot,

szót ejtettem a gyerekek viselkedéséről

meg tanulmányi helyzetéről.

Majd egyenként beszéltem a szülőkkel,

a kényelmetlen helyzetekben

kínosan pislogtam.

A szülői értekezlet végére

összeszorult a gyomrom

és a fejem is fájni kezdett, hasogatott.

Hazafele menet üresnek éreztem magam

vagy inkább kiürültnek…

megint elmaradt a katarzis.

Otthon szótlanul vacsoráztam,

a fiam velem szemben ült

és közönybe göngyölt szomorúsággal

tudatta, hogy hármast kapott fizikából.

Lopva kerestük egymás tekintetét,

a beszédes csöndet,

a néma szemrehányást…

 

 

Tűnődő

 

A korareggeli villamosút

a végesség íze illata

át a ridegszürke gyártelepen

mintha József Attila költeményeiben

járnék a város peremén vagy éppen

a külvárosi éjben…

aztán a megérkezés

beszállás a hétköznapokba

az órák… a közöny… a sivárság

a besűrűsödött félelem

a hiábavalóság… a talán

majd egyszer megcsillan

felcsillan vagy csak átsejlik

átdereng mint árnyak lelke

a hűvös termeken

termek hűvösén…

a kirekesztettség

a mellőzöttség

a mindenen való kívüliség

az itt felejtettek

az elfelejtettek

láthatatlan billoga

mindenki azt mondja

hogy úgysem lesz belőletek

semmi mert nem tanultok

mert érdektelenek vagytok

mert nem készültök az érettségire…

Mintha vastag függönyön át

néznénk a napot a télit s a nyárit

a remény határit

együtt vagyunk mi nagyon

emberi gyarlóságunk és

méltóságunk bugyraiban

ahol a különbségek elmosódnak

tanár és diák egymásra talál

a szívdobbanások szünetében

egy versnyi csöndben

– verscsöndben –

a fülkefényben hunyorgunk

szorosan egymás mellett

a költő társaságában…

Most már vége elmentetek

tudjisten mekkora terhet cipeltek

nézni utánatok már nem bír szemem

talpfákon robog a lét velem

állomás nincs csak megállók vannak

a hangosbemondók elhallgatnak