Versek




Ábrahám Jakab: Egyensúly


 
 

borús ég

(cer acoperit)

 

nem volt este és nem volt reggel sem.

az ég tisztán és csendesen összeszűkült

felettük.

 

senki sem figyelt az ollóra

és a három téglára. talán

nem is látszottak.

 

és a cementlépcsőkre sem

figyeltek oda,

pedig biztosan megláthatták volna.

 

csak egy gyerek emelte fel a kezét, de nem

volt senki, aki távolabb nézett volna

az ujjainál.

amikor az első kamion felborult,

kérdezősködni kezdtek. azt hitték, hogy vicc,

és megnézték jobban.

 

azonban amikor meglátták a kőbányát

gurulni, azt mondták, hogy ez már nem vicc,

és mindenképp oda kell nézni.

 

és amikor a 20 emeletes blokk mellett megláttak

egy kettévágott dombot, amiről nagy

földdarabok zuhantak, egyesek megérezték a könnyeket.

 

és amikor meglátták a fél parkot

200 méterrel a fejük felett, üvölteni kezdtek,

térdre hulltak.

 

és amikor meglátták az ezer összetekeredett hintát

forogni az égen, és amikor egy tehervonat

megállt felettük,

 

néhányan eltakarták a szemük, míg mások egyre csak nézték,

ahogy minden bezsúfolódik

közéjük és az ég közé.

 

és amikor elkezdtek hullani rájuk a húscafatok

a meggörbült mészárszékekből, amikor hullni kezdtek az üvegek, konzervek

és szeneszsákok a felborult üzletekből,

 

menekülni akartak – és egyeseknek volt is ahová.

 

és amikor megjelent a hét összetapadt

fémkohászat, amelyekből tonnányi olvadt

acél hullott – megint menekülni akartak,

 

de már nem volt hová.

 

és akik nem akartak látni, egyre csak látták.

és a szemek levegőtlen szájai fehér égsávokat kerestek,

és amikor megtalálták, kisebbet, mint egy szalag,

 

kisebbet, mint a gyerekek ujjai,

érezték, hogy valami addig soha nem látott

mutatkozik meg előttük.

 
 

a kutya az ágyban

(câinele din pat)

 

ágyamban egy fagyott kutyával alszom.

mozdulatlanul alszom, mert nagyon fáradt vagyok.

a fáradtság megnyugtat. mozdulatlanul alszom tőle.

néha betakarom a kutyát. egyáltalán nem könnyű betakarni

egy fagyott kutyát.

 

nincs más választásom. gondoznom kell, én is

el kell fáradjak valahogy.

 

egy nőről szeretek álmodni, akit

nagyon szeretek. nem tudom, hogy

nagyon távoli vagy csak nagyon szeretem.

 

a kutyát egyáltalán nem szeretem.

megesik, hogy egyazon ágyon osztozunk.

megesik, hogy betakarom a paplannal.

nem hiszem, hogy ettől boldogabb lenne.

 

bármit is álmodnék, egy nőről álmodom, akit

nagyon szeretek. nem láttam, hogy a tenyerébe

havazna. ez megnyugtat.

 

egy fagyott kutya mellett álmodni

egyáltalán nem kis dolog.

 

egy ideje egyre jobban elfáradok.

a kutyának nincs más választása: egyre fagyottabb.

a nőt pedig, akiről néha álmodom,

természetesen egyre jobban és jobban szeretem.

 

 

körmökkel a holdon

(cu unghiile-n lună)

 

kinyúltak az ujjak, mint egy gumi, mint az emlékek

az életről, mint egy rágó.

állok égre mutató ujjakkal és mosolygok.

 

és azok, pont, mint vékony gránitliánok,

áthatolnak mindenen, amin át lehet, és a holdba fúródnak.

azonnal elindul az ujjaimon

tíz vöröshangya. és az egykori kisujjamon

elkezd felmenni egy elképesztően szomorú nő.

 

majd az ujjaim hirtelen tíz mozgólépcső lesznek,

amelyek mind a holdra visznek, és hamar kiderül,

 

hogy az ujjaim odaérve olyanok, mint tíz

amazonasi erdő, és hogy az ujjaim beborították

levegővel a holdat, mint vattával a pálcát,

és most több millió tonna levegő jut

egyetlen orrlyukra.

 

a gyerekek leszaggatják pelenkáikat, felgyújtják és elindulnak

ujjaimon a hold felé.

az öregasszonyok letépik ráncaikat és hajcsavaróikat,

megtapodják, majd megfiatalodva lépnek a lépcsőre.

a villanyszerelők elrágják fogaikkal az összes villanyvezetéket,

szikrázni kezdenek, és az ujjaimra helyezkedve,

mint a karácsonyfák, felmennek a holdra.

 

még a halottak is kikelnek a földből,

eligazgatják a csontjaikat ügyesebben, elegánsabban.

 

és felmegy az ujjaimon minden nép,

és a népek anyjai és a népek ükunokái felmennek

az ujjaimon a holdra.

 

csak én maradok itt.

elbűvölően egyedül.

 

és amikor érzem, hogy nincs már senki,

tényleg senki az egész földön,

gyorsan visszahúzom az ujjak lépcsőit.

 

kinyitom az ajtót,

és elkezdem nevetve az első sétámat

egy egészen kiürült

világban.

 
 

hiánytest

(trup lipsă)

 

a testem nem hiányozna holtában sem

egy feltámadásról,

legyen az bármily jelentéktelen.

 

még a legkisebb feltámadásról sem hiányozna.

még ha az egy befőttesüveg fedelén történne is,

egy járdaszegélyen,

még ha egy tolószékkel elütött

csiga is támadna fel,

még ha egy ablakpárkányról leesett

hernyó is támadna fel,

halálában sem hiányozna a testem

egy ilyen eseményről.

 

végtelen gyöngédséggel tenyerembe fognám a feltámadást,

hazavinném, beparfümözném, enni adnék

neki, amit csak kíván

egy feltámadás, felnevelném, megtanítanám,

hogy fogja a kezem,

 

a bőröm helyettesítené a szépírás füzetet.

minden éjszaka meséket mondanék neki

a nagyobb feltámadásokról,

megtanítanám, hogy ne távolodjon el túl messzire,

vásárolnék neki estélyi ruhákat és reggeli ruhákat.

 

együtt nevetnénk mindenen, ami nem feltámadás,

a legboldogabbak, a legölelkezőbbek volnánk.

 

majd később, egy úton a tengerhez

megy: egy ember és a feltámadása.

ennyi.

 

egy ember

és

a feltámadása.

 

 

a tárgyak lelke

(sufletele obiectelor)

 

minden köröttem levő tárgy összegömbölyödik.

alig lélegeznek. mély ráncok jelentek meg rajtuk.

megérintem az illesztéseket, számolom

szívük utolsó hangjait.

 

elbúcsúzom minden tárgytól. karjaimba veszem,

megsimogatom őket. nehezen válunk el, könnyeket hullatunk,

csak a megfelelő szavakat mondjuk

a tökéletes búcsúhoz.

 

és előbújik félénken a függöny lelke

a függönyből, és hullámozva takarja be a fiók lelkét.

a kés kavargó lelke a zsebkendő

finom lelkébe szúródik, a váza lelke pedig

gyöngéden a hajcsat lelke köré helyezkedik.

 

minden tárgy lelke felszáll,

egyik a másik mellé, egyik a másikra,

mint egy remegő ködréteg az ebédlő plafonján.

 

mint a paradicsomban, járok a száraz tárgyak közt.

 

vállig dugom a kezem a tükörbe.

kiszedem magam onnan.

 
 
 

ANDRÉ FERENC fordításai

 

 
 

Teodor Dună (1981) a Bukaresti Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett. Eddig három kötete jelent meg. Verseit francia, angol, svéd, bolgár, spanyol és magyar nyelvre fordították.