Versek




Árkossy István: A bűvész, 2017

 

Az írógép (Képtelenség-vers)

Die Schreibmaschine (Ein Undinggedicht)

 

Hans Bergelnek

 

Első írógépem egy Remington

volt, melyet anno

bolhapiacról vettem

Vásárhelyen, Erdélyben, a kora

 

nyolcvanas években, viszonylag

magas áron – nem volt bejelentve –,

s immár a maga útját járta,

azaz a gondolataimét. Valaki

 

a szomszédunkból kiszimatolta,

bizonyára kapott is valamit

azért. Ettől kezdve

elváltak útjaink:

 

az enyémé s az írógépemé.

Rendőrségen kellett lejelentenem,

majd íráspróbát is leadnom:

az írógépemét,

 

minden évben, mindig januárban.

S ott, egy sivár betonhelyiségben

elém tett szöveget másoltam

vele – és elárultam gépem és önmagam

 

minden betűjével, melyet legépeltem.

Aztán egyszer, sok évvel a másolás után,

egy nehezen követhető világváltásban

vásároltam magamnak

egy Privileget az Új Hazámban,

99 márkáért, a Quellétől.

December volt, a múlt századvég tájt.

Következő januárban

 

mások limlomjai mellé tettem

a szemétre, kidobtam

az első nem-másoló-írógépem:

számomra immár értéktelenné vált.

 

 

Ablak

Fenster

 

Egy ablak egy másik

ablakra néz,

melynek ablaka

kisebb szobára

nyílik.

 

E szoba

ablakai

további, még

kisebb

szobára néznek.

 

Ezen kisebb szobák

mindegyikéből

ablakok néznek

egy szobácskára,

melynek szárnyas

ablakai vannak.

 

Ezen át

a tekintet

a kertekbe száll. Az egyik

kertben idős nő

széttárja

 

tenyerét,

s szabadjára engedi

kisverebét.

 

 

Követők követőket követnek

Verfolgte verfolgen Verfolger

 

Amikor tegnap kiléptem a házból,

előttem feküdt.

Egyből gyanússá vált. Kikerültem,

s ő felállt, balomon

 

átszökött a falon, a nap

a lapos tetőkön át nyomunkba szegődött,

más nem követett. A fal mentén haladt,

 

majd cipőm orrára csúszott s elszaladt.

Gúnyos nevetés közt, úgy tűnt,

a sarok mögé trappol s rám veti

 

magát, bőröm alá búj.

De én sem hagyom alább, lerázom,

akárha orgonabokor alatt

 

állnék, és utánaeredek. Ekkor feltűnés

nélkül

elterül az úttesten. Mintha csak az a vacak

mimikri a hasznára válna.

 

Én meg rátapadok a körvonalára,

s magamba

szívom lihegését. Lélegzem, s egyszer csak

grimaszt vágva csavar egyet az orromon,

 

azaz az övén, az én árnyékomon,

hirtelen.

 

 

Nagyapám és én

Mein Großvater und ich

 

Mikor Nagyapám 68 évesen

kiszabadult

a zsilávai börtönből,

első útja többé-kevésbé egyenesen a saját,

de időközben másé lett házához

vezetett, az erődtemplommal átellenben,

egy állatorvoséhoz,

ki az államosítás után

ugyanitt, a törvény nevében, kiválóan

berendezkedett.

Kitárt karokkal,

úgy mesélik, már-már megölelte.

 

Ezt a házat, a közösség legtekintélyesebbjét

kétszer húsz évvel később,

a második jogtalan állam

visszaszolgáltatásait

követően egy budi áráért

könnyelműen eltékozoltam,

pont az ő lányának, és

a tiszta üzletet, az anyagi javak

értéktelenné váló csöndes átvedlését

megpecsételtük

egy kézfogással.

 

„Az élet csak visszafele érthető meg, de élni, azt előrefelé kell!”

 

 

 

SZENKOVICS ENIKŐ fordításai

 

 

 

Hellmut Seiler 1953-ban született Kőhalomban. A nagyszebeni egyetemen végzett német–angol szakot, ezt követően, 1985-ig, tanár Marosvásárhelyen – ekkor, a kivándorlási kérelme benyújtásakor ott kell hagynia a tanügyet. Évtizedekig a Szekuritáté megfigyelése alatt állt. 1988-ban települt át Németországba. Irodalmi munkásságát több irodalmi díjjal, ösztöndíjjal is kitüntették, a legfontosabbak: Adam Müller-Guttenbrunn-díj (1984), vers fődíj (1999, Esslingen), a tübingeni Poetik Dozentur Würth irodalmi díja, Irseer Pegasus, a Német Írószövetség és az irsee-i Sváb Akadémia közös díja (2003). Jelenleg a Baden Württemberg-i Backnangban él.