Versek




Boros Viola – Saját Éden

 
 

A sugarakból gyorsan felnyalábolva

 

Lobmhulláskor megértőbbek leszünk

kicsivel, naggyal, bölccsel, eszelőssel,

hisz az egész Föld fordul el velünk

fénytől távolodva ilyenkor ősszel,

 

több a sóhaj már az elmúló szépre,

mikor a természet ősrobbanása

szétszórja, amit kihordott a méhe,

hogy kincseit a végtelenbe lássa.

 

Örvendezünk hát minden napos napnak,

a sugarakból gyorsan felnyalábolva

még búzakévényit, maradjon magnak,

 

jaj, ki gondolna közelítő hóra,

ma, holnap még kimegyünk a strandra

kicsik, nagyok, és fejest ugrunk rendre.

 

 

Ő hercegsége

 

Elérkezett ledér szeszély

pazarló bálidénye,

a lombrések kék tenyerén

csurog le ferde fénye,

keringőző hímes levél

haláltánc örvényébe

ájulva száll, színóceán

sóhajt kavar levébe,

 

lebeg a kerge város is,

szivárványt fűz a pára

a folyó partjain feledt

füzek tépett hajára,

dorbézoló illatozás

sebes lélegzetére

borul az ég a kába föld

aritmiás szívére,

 

az alkonyat kigyújtja fák

pirosló lampionját,

múlt szenvedélyek bokrai

a vérüket kiontják,

ahol padunk állt, kehes ág

terel homályt habozva,

zörgő levél repülni kész

nevünket eldadogja,

 

a szíves vendéglátást még

élvezzük néhány percig,

az estély haláli pazar,

Ő hercegsége hercig,

már szállingózva átmegyünk

így, deresedő fővel,

a téli bálra, rendszerint

a többi ismerőssel.

 

 

Elit parti

 

Két levél az Ág utcából

szelek karján körbetáncol,

amíg végül a parketten

elpillednek mind a ketten,

 

nem láttalak, mióta is?

ó, örökké te lész a Miss…,

szól egyikük, pirospozsgás,

üde vagy, mint pezsgőpezsgés,

 

s pohara fölött elméláz,

ó, az idő hogy megtépáz

pacsmagolt bájt, jó hogy én nem

fuldoklom rőt smink levében,

 

a másik meg elámulva

vigyáz, hogy el ne árulja

a szánalom szeme sarkán

visszeres lábszára láttán,

 

zavarában pici pókot

lepöccintve mond pár bókot,

mielőtt az elit partit

dicsérve mind elviharzik.

 

 

Amennyi telik virágból

 

Annyi árnyék kívül-belül,

szégyen és dac keveréke

tör naponta kerekébe,

lélegezet is elfeketül,

 

míg fény zizzen kis üstökön,

gyerekszemek gyémánt éke

vénülő sejt menedéke

csontritkulásos űrközön,

 

mely a lélekig világol,

szende holdja, szép Szeléné

édesgeti drága mézzé,

 

amennyi telik virágból,

melynek szirma pillanatot

gyöngypártáján igazgatott.

 

 

Bacchus cimborája

 
Ha hercehurca, zsivajgás lebírt,

egy kerti bárba botlasz mámorért

belélegezni lanyha nyár borát,

akár virágos illatú Zefírt,

 

fénygömbök körül kékes füstkörök

és lepkeszárnyak boldogsággyűrűje

ölelne, fűzne hanyag együgyűre,

miért magad tán hasztalan töröd

 

a bajtengerben nyakig odakinn,

kicsit zavarna, lehet, hogy a kín

füledben másnap veszettül dobog,

 

de nem sejti csak Bacchus cimborád,

hogy festette fakóról szív borát

pezsgő patakká pohár alkonyod.

 

 

Új kannibál

 

Mikor ember emberrel meghasonlott,

vérontásnál menőbbet hogy is látna,

neki a vámpírság garantált márka,

a másik csökevény, elméje bomlott,

 

mert remény hűbéresének hiszi

magát, mikor valós vagy virtuális

gyalázat füstölgő mérge után is

cipeli kétrét keresztjét, viszi,

 

mint hangya súlyának tízszeresét,

ám ő, a hacker, ami ízletes még,

agyat feltörő ínyenc kannibál,

 

szívet, vesét cafatokra szabdal,

elvet lehányva gyilkos gyomorsavval

galambként búgva csődít, animál.

 

 

Gyehennákat illető

 

A vízválasztó nem a hegysörények,

nem válnak széjjel sivatag tüzére

sem a családok, szerelem üzére

egóból lángoló vészes önérdek,

 

egy geológiainál ódonabb,

meredek szurdoknál is nyaktörőbb

életképződmény, lávánál ölőbb,

gyehennákat illető hódolat,

 

mely sorsot térít, tenger lélekét

jobbra vagy balra, északra, nyugatra,

s bár karavánját kutya megugatja,

 

nem azért fordul szerencsekerék

a szakadékba hunyó szikra estén

kísértőt hátba szúró szikla testén.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter