Versek




Jovánovics György munkája

 
 

Ami nem nincs

 

Akikre nem emlékszünk,

ácsorognak az útszéleken.

 

Mindig és kitartón – a mi útjaink szélén.

Rejtegetve arcukat, kendőzve az időt.

És úgy szeretnék, hogy észrevegyük őket.

Vagy, talán, inkább, mégse?

 

Ó, ez a ribanc negyven-ötven év, és a

körénk, közénk tekeredő árkok, kerítések…

 

Rajongva hazudták, hogy frigidek,

holott csak rettegtek – csicsergőim! –

istentől, szülőtől, törvénytől, szerelemtől.

Netán saját bizsergő ágyékuktól.

Igaz?

 

És már nem lehet visszamenni – semeddig!

Visszamenni és vissza-lenni, ó Uram!

Pedig ott: most is, mindig – szerelem…

 

Tudod – ahogy a forrás vizére hajoltál

a tavaszi Bükkben,

s hajadban életem egyetlen virágszála.

Efölött nem és nem múlik idő.

 

Mennyi asszony, férfi, gyilkos és gyerek…

Hűtlen bujdosó napokban, halálokban!

De abban az egyben zeng Az Idő.

 

Nem ríkat, nem nevettet. Nem éget, nem fáj.

 

Csupán: örök.

Nem nincs.

Csak él.

 

 

A szursza*

(A Hacsek Adolf fedőnevű ember)

 

Üldöző rémálmoktól ronggyá gyötört,

idő rézmozsarában apróra tört,

porrá zúzott tiszta szívvel tudatom:

 

Szerelmet se kímélő szorongással és

türelem nélkül viselt tevékenység után –

minden folyó év-hó minden napján-percén –

távozom az élő élők sorából.

 

Emlékem poharas, nemes asztaloknál,

gyanútlan tárulkozó nevetésekben,

szép, jó, naiv s hű férfiak között,

suttogott szavakban örökkön élni fog.

Feledhetetlen és vissza-visszajáró

mondataimat ezrek idézik majd.

Vagy csak egynéhányan. De azok ezerszer.

 

Fejfámon hát ez lesz/van

büszke latin betűkkel:

Beteljesül minden rémálom és

mindenkor s -hol készületlen talál.

 

Temetésemről később intézkedem.

 

Nemsokára verset írnak rólam.

 

* „sursa” /román/: adatszolgáltató,

állambiztonsági szervek számára

 

 

Díszhangverseny

 

Felöltötték a vaskesztyűket,

kezdődhet a koncert.

Csupa bű, csupa báj.

 

A csellóslány combjai közt

minden este

elélvez a hangszer.

Nem csoda.

 

Egy nép – mit nép! – nemzet:

szorong a széksorokban. Már

minden-minden feszült, pattanó.

 

Az ajtóknál géppisztolyos őrség.

Talán nem is hangverseny – csak

egyszerű kivégzés, mestermészárlás

magasiskolája.

 

Mire gondoltatok odahaza,

tükör előtt csinosítva magatok,

cicomázva a személyes hülyeséget,

kétségbeesetten keresgélve

a kitartón kallódó meghívókat

a világeseményre, melyen

 

első ízben mészárolnak

önkéntes közönséget,

honfi művészet győzelmi ünnepén…

Világpremier:

vaskesztyűs taps, ropogós mosoly.

 

Hogy’ nem jutott ez eszünkbe még eddig?!

Pattogó ujjperecek. ∩ alakú gerinc;

erre áhítoztunk a sor(s)falak között.

 

Első csengő. – Gyerünk kijelölt helyünkre!

Második. – Ni, itt vannak Ildiék is,

de jó! Halkulj, némulj, mosolyt szüntess!

Negyedik… Fegyvert vállhoz!

– – – –

Célozz! Tűz!