Versek




Eugen Gâscă: Kompozíció, 1970-es évek.


 

 

Pillantás

 

A mohóság egy rosta

nyugalmával

kétségbe vonja

kincseim.

 

Tíz perccel

előbbre húzom az órát,

hogyha elkésem,

Isten megbocsásson.

 

 

 

Őrségben

 

Sodródik az idő,

szoknyája alá

nő a gyom,

nyomot hagy rajta

az elmúlás,

megzsarolja a számokat,

hogy mindent

kiadjanak  magukból,

mint mikor kamaszként

elégettem verseim

a pincében fészkelő

kazánban,

minek a lángja

épp félrenézett,

akkor féltem először

a haláltól,

vérszagot érezve

szerettem volna

a szemébe nézni,

de a belőlem táplálkozó

parazita remény

elvette az eszemet,

rabjává tett.

 

 

Feltételes

 

Fénylik a bútor,

élősködik rajta a ragyogás,

célszalaggal kötik

át a kezed, hogy

kiduzzadjanak az erek,

amikor vért

vesz tőled a félelem,

tűzoltó sárkányok

vigyáznak a forróságban

a szabadság házára,

ahová vendégségbe hív

a független képzelet,

bárddal a kezében

egy walesi

bárd,

a tükörszemű kerub,

kinek tenyeréből

jósol ötórás

dokumentumfilmet

egy élete utolsó

perceit számláló sakkozó.

 

 

Memento

 

A családi kép közepéről,

vigyázva, nehogy

a többiekbe belevágjak,

lenyisszantsam

a kezük, a lábuk,

kivágtam magamat

egy életlen ollóval,

majd Isten szobrot

készíttetett velem,

ugyanerről a képről,

ugyanabban a testhelyzetben, de

megengedve, hogy magamat

kihagyjam.

 

 

Pihepárna

 

Anyám fogatlanul

áll a tükör előtt,

fésülködik,

egy ujjnyomásra

megszólal három éves

dédunokája:

mama, ne nézz

a tükörbe,

mert még nem

nő ki a fogad.

 

 

Számvetés

            /Vörös Istvánnak/

 

Isten kitép egy lapot

a sors könyvéből,

a szemetes kosárba

céloz vele.

Talán a tizedikre

beletalál, ám az sem biztos,

hisz senki sem számolja

a találatokat, még a szabadság sem.

Az utolsó lap kitépése után

Isten összeszedi az elvétett

papírcsomókat, a szemetes kosárba

gyömöszöli, majd belefordítja

a csaknem  teli

kukába.

 

 

Körülnézve

 

Nincs okom rá,

hogy szerencsés legyek,

a vizsgálandó fekete macskák

körmükkel vakargatják

a betörhetetlen háztetők

viszkető cserepeit.

Szokásukká válik,

ahogy az örökkévalóságnak

az öngyulladás.