Versek




a vén loco elszökött *

 

nem szitált homokot a negro folyó partján

nem vágott utat a liánok között

nem talált ökölnyi gyémántot

a vén loco elszökött

 

nem hallott lövéseket a közeli csúcsról

nem képzelte hogy szólítja

a hegy a vén loco –

vele együtt a keserédes záró jelenet

 

és nem látta soha

még madártávlatból sem são paulot

 

 
                * Mindent bele, fiúk! (Più forte, ragazzi!)

 

 

félúton megáll

 

meg egyébként is oda – valahova – képzeli magát

ahol már járt így kezdődött nem tudni hányszor

de nem kezdődött soha. kialudt csikkje latyakos földbe fagy

ahelyett hogy csonkig égne kiköpött flegma szárad a liftbe:

mit is mondhatnék még minden az én hibám

 

 

dolgok

 

ott formálja a gondolatokat ahol teremnek

több hektárnyi leégetett tarló fölött hamu száll

ahol mezőgazdasági gépek zugaiban rozsda képződik

azt látja csak hogy a lassú enyészet (pedig

a dolgok körülötte hasonló köreiket futják)

a vágányokat benőtte a bozót

és tekintete előtt ringatózik

a szántóföld végigfeszül a láthatáron

és eregeti a komposzt illatát

az elhagyott bánya lecsupaszított üregeiben a síneket

a vezetékeket a denevérek apró csontjait a hús porát

és mindent ami még ott majd a föld – – –

meg hogy ami az égből jött az égbe távozik ő meg

szeretne tisztábban látni mégis kétségbeesés fogja el

pedig a dolgok hasonló köreiket futják

 

 

a vonatállomás irányába

 

a távolság közelebb engedte a forgataghoz

úgy tűnt egyre tisztul a kép és az alapzaj

gépek precíz kattogásává válik alkatrészek

olajozott ritmusává aminek jönnie kell

 

ha nem látja úgy is jönni fog

ha füleit betapasztja zakatol odabent

majd idegen illat visszhangzik orrában

és hasonló ízűvé válik a nyál

 

már nem fürkészte az utcát hogy elkerülje

az ismerős arcokat a beszédet elengedte füle mellett

közben szép napot kívánt koponyájába zárva még

 

fészkelődött valami sóvárgás a látvány iránt pedig

szívesen dobta volna be az első kukába vágyait

de ez az ajtó védekezésképp belülről volt zárva

 

 

terror

            zs.-nek

 

mert te is tudod a vadak hogyan rontanak a szobába

már a földszintről felhallatszik dübörgésük

tekintetük pattanásig telve indulattal

a légsúrlódástól is robbanni készen a hátracsapott ajtó előtt

haboznak pár pillanatig mintha megilletődve

de halántékuk tája erektől duzzad –

feléd vizslat az a felrepedt-festék tekintet

 

a régi fotókon már felismered ahogy nézik

nyájasan átkarolva azt aki voltál – a szeretetük is önzés

 

azt is láttad hogy ragadnak ágyaikban

tekintélyüktől megfosztva kiégett lélekkel

elveszítik a fókuszt majd fényeket látnak vibrálni

és már sem a keresztény jóságról

sem a hazafias erényekről nem hadoválva

épülnek le lassan testileg és mentálisan

 

akkor arra kérnek majd légy megértő persze igazuk van

egy ilyen tudat pokol és elnyomja önmagát

mondják majd hogy akárhogy is

tekintettel kell lenned a korukra a múltjukra

a kor viszont se nem erény se nem mentség se nem bűn

de ennyi nyomorult élet között egy másokat megnyomorító

haszontalan élet ami összeomlik a súlya alatt – senki nem esik el egyedül

 
 

anyám arról beszél hogy zajlik otthon az élet

 

nem jártam itthon már majdnem egy éve

azóta lett új gyermek rámaradt a halványlila cumis bögrém

abból issza este a gyümölcslevet meg a kakaót

a szobában ahol régen aludtam ott alszik ő is

ott cserélik a pelenkát ott takargatják

és rács helyett székeket támasztanak az ágyhoz

le ne essen álmában véletlen

 

apám kérdi tőle „ki a csokikirály”

de válasz nem érkezik

kérdi másodszor majd harmadszor

mire végre magára mutat és mosolyog

gyakorol járni támogatják ahogy lassan lépked

a súlyát elbírja de az egyensúlyt nem találja

 

anyám arról beszél hogy zajlik otthon az élet

nemrég megszülettek a kiscicák de már elajándékozták őket

korai volt az elszakítás – az anyamacska múlt héten még

kétségbeesetten kutatta át a lakás zugait

 

anyám azt mondja hogy otthon „körforog az élet”

hogy elváltoznak a dolgok mindig szinte ugyanúgy

célozva az új gyermekre mert most már látja

a közös vonásokat: mióta így lefogyott

az elsoványodott arca olyan mint az enyém volt

már a fülei is kiállnak mint nekem gyermekkoromban

 

apám kérdi tőle „ki a csokikirály”

sokadjára már mondja is hogy „én”

megtanulta

 

nagyanyám kint ül a nyárikonyhában

az egyik szeme hályogos

de már a másikból is kikopott a fény

néha nagyanyám ül kint a nyárikonyhában

máskor csak ül odakint egy fehér széken

elsoványodott hasán rögtönzött biztonsági övvel

néha megismer próbál beszélni de útközben

elveszíti a mondatot ha mosolygok rá ő is mosolyog

elrejtem a tekintetem a tenyerem mögött

majd a kezem hirtelen félrekapom és nevet

 

nagyanyám járni tanul újra meg újra

be a szobába pelenkacserére és vissza

útközben hullnak szürke hajára a levelek

testén sebek sarjadnak miközben gyűjtöm

a kolozsvári fűszerkertemhez anyámék udvarából

a citromfű magvakat és az erdő felől fúj a szél

 

 

 

Gothár Tamás 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg Kolozsváron él, Váltás című verseskötete tavaly jelent meg a FISZ-nél.