Versek




Lőrincz Gyula: Reakció


 
 

Álomból föl, vidékre le

 

Felismerhetetlenségig ismételgetem arcod.

Másolom, formálom, deformálom,

mígnem teljesen elfelejtelek.

Ezt csak veled tudom megtenni.

Senki másra nem emlékszem.

Rád is csak úgy, ahogyan a medúzamosdatásra.

Szétolvadsz a tenyeremben, megrázó tengerré változtatsz.

Te eltűnsz, én remegek.

 

***

 

Álmomban olyan kecsesek voltunk, mint a poloskák.

Vietnámban ültünk pontosan 801 év múlva, és a hangyákat figyeltük.

Hogyan zavarja meg őket az édes dohánymorzsalék,

költöznek az ablakpárkányról a hamutálba.

Hedonista hangyák között élek,

akikre egy kicsit sem hasonlít már egyikünk sem.

 

***

 

Mostanában többet gondolok a bogarakra, mint rád,

de ha sokáig figyelem őket, akkor veled álmodom.

Vagy mással, akiről tudom, hogy belülről te vagy.

 

Szeretkezünk, aztán tökfőzeléket készítek neked.

Megjelenünk Vietnámban és beoltjuk egymást veszettség ellen.

A hastífuszról elfeledkezünk,

az ellen nem védjük egymást,

csak magunkat.

 

***

 

Pár hete megérintettek a Vietnámi hangyák.

Az egész ország egy óriási boly, nem tudtam kicsúsztatni belőle a lábfejemet.

Mindenhol ott voltak.

Cukros sűrített tejet szívtak, hozzámsimultak,

lefegyvereztek.

Le akarták rágni a bőrömet, kiszívni hajszálaim közül a levegőt.

Érezték rajtam az édes, európai kipárolgást.

Te nem voltál ott, mert ezt nem álmodtam.

Helyetted Cortázarral beszélgettem, álmodni csak Londonról tudtam.

 

***

 

Felismerhetetlenné ismételgetnek a városok.

Tengerben mosom magam tisztára, akárha medúzát.

Magamat rázom, álmomból föl.

 

 

Testvériség

 

A sziklák mögül néztem, ahogy szorongsz a víz alatt.

Nem merted követni a buborékot,

féltetted a felszíntől,

én meg téged a mélységtől.

Ki szerettelek volna húzni,

de a parton még csak egy ág se,

csak néhány kagyló-kavics,

semmi hosszú, semmi szilárd;

kifogytunk a kötelékből.

 

Újranövesztettem hát a köldökzsinórt,

abban felismerheted anyát meg minket,

felismered majd és belekapaszkodsz,

én pedig kihúzlak, és kezeim között pihegsz végre.

 

De te saját remegésedbe kapaszkodtál inkább.

A zsinórra piranhák csaptak le, ellepték a moszatok,

beleakadtak a ráják és a medúzák.

 

Együtt remegtem veled és a vízzel,

összehangolt bennünket az elektromosság.

Nem tudom, meddig ment ez így, talán örökre.

 

***

 

Mi az, hogy örökre, kérdeztem a víztől,

és beleájultam az árnyékodba.

Ott volt ugyanis a kis sziklán.

Amíg a zsinórt néztem, felmászhattál, fölém kerülhettél, mint régen

(mint eredetileg).

Felmentél a világítótoronyba, és kivetetted a hálód.

Szivárványos pisztrángra akartál vadászni,

te hülye, pont a tengerben.

 

Kettőnk közül én vagyok az ügyetlenebb, most mégis te rontottad el.

A háló a parton landolt, és én csapdába estem.

Mint kiskorunkban

(mint eredetileg),

amikor palástot terítettél a fejemre,

beletömted a számba, és szörnynek neveztél.

Vagy amikor párnát szorítottál a fejemre és kivártad,

míg elcsendesednek mozdulataim.

Azt mondtad, véletlen volt az is.

Mint a rámfeszülő háló,

amiben elsorvadt köldökzsinórunkat simogatom.

 

 

Ágyra rúzs, rúzsra ágy

 

Az a kis barna szegéjű porcelántányér,

az jutott eszembe.

Az a virágos csészealjnyi,

amire nagymama szalonnát és keménytojást helyez,

vagyis helyezett régen,

akkor még panelnegyed,

fokföldi ibolya a párkányon, Koh-I-Noor a Füleshez,

viaszosvászon a konyhában, piros szék a helyemen.

 

Azt a tányért kéne megszerezni, azt a kicsit.

Hozzá a bicskát és a befőtteket,

az unokásszekrényt mogyorós csipsszel és Baileys-zel,

a csipkefüggönyt panellakással;

ahová lehetett menni húsvétkor meg anyák napján,

színjátszó foglalkozás előtt, látogatóba.

 

Azt a helyet kéne elhozni és berakni ide.

A kertes házba, anyáék szobájába,

ami most már mamaszoba,

vagyis inkább kórterem.

Hősugárzó, tolószék,

popsitörlő, tévéfény.

A szekrényt én töltöm fel,

Niveával és Rafaellóval,

én teszem be, ő veszi ki,

cseréljük a mozdulatot.

 

Nem helyezünk tányérra dolgokat,

dobozból könnyebb.

Abba bele lehet remegni,

a tányérból meg csak ki,

kiremeg az étel, rá az otthonkára.

 

El kell hozni a kistányért a lakással,

betenni a mama mellé,

és akkor cserélhetünk megint.

Visszacserélhetjük a rúzst az ágyra,

vissza a fodros, betonkemény fekhelyemet,

amit mama kapott, amikor jött,

amiért a rúzst adta, amikor maradt.

 

 

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.