Versek




A halálfejes lepke

Fluturele cap-de-mort

 

Röpülj, acherontia atropos,

indulj lakatlan rétek felé,

bocsásd meg ösztönös félelmemet, hogy félrefordulok,

és zavartan arra biztatlak, menj el innen,

 

röpülj a vizek fölött,

mintha a levegő áttetsző szemhéja

verdesne izgatottan, mert az egyre fonnyadtabb mezőkről

finom port hord feléje a hideg fuvallat,

 

eltűntek a szárnyak, amelyek

ott lüktettek a mellemben egykor,

már vergődés, zuhanás, fuldoklás van bennem,

úgy érzem magam melletted, mint a mesebeli vitézek,

térdig vagy derékig belesüllyesztve

a képzelgés köves földjébe,

még csak a kardnak kell egyetlen csapással

levágnia a sárkány fejét,

hallatszik a süvítés, de ki tudja, a szél fúj-e,

vagy az acél suhog, ahogy a levegőt kettéhasítja

 

 

Mint sáskaraj

Ca un roi de lăcuste

 

áthalad rajtam az idő, mint a mezőn egy sáskaraj,

egyre terjed a pusztaság, egyre nagyobb a pusztulás,

 

és mind közelebb a pillanat, amikor idétlen óriásként

a következő nemzedék olyan tettekre vállalkozik,

 

amelyekre én nem vágytam, nem is dicsérem majd őket,

még akkor sem, ha azzal kecsegtetnének,

 

hogy ajándékaikkal egész hátralevő életemre eloszlatják

mosolyba bugyolált rettegésemet,

 

nem akarok semmit, csak félreállni az útból,

de az időnek nincsen más útvonala,

 

rajtam megy át, a messzeségbe veszve, mint az a sáskaraj,

én vagyok neki a hegy és a völgy

 

 

Kedvesem,

Draga mea,

 

sokan nem is fogják elhinni, hogy létezel,

váltig erősítik, hogy kisebbrendűségi érzésből találtalak ki,

netán érdekből vagy valamilyen perverz identitás-válság miatt,

én pedig nem mondok ellent, nem szolgálok bizonyítékkal,

hiába szeretnének megtapogatni téged,

nem hagyom, hogy Emmausz zavaros érzéseket

ébresszen, szégyenletes utazásra csábítva őket;

 

semmi sem kényszerít arra, hogy magyarázkodjam,

és hasznot sem akarok húzni ebből;

nincsen szükségem hitelesítő pecsétre,

hogy tökéletes nyugalomban éljek;

 

de végül mégis le kell ereszkednem azokhoz,

akik nem hisznek csak úgy ösztönösen vagy naivan,

engedni fogok, mert nekik is van valamennyi igazuk,

hiszen, mi tagadás, csakis kitalált nőket

lehet annyira szeretni, mint téged.

 
 

A tékozló fiú

Fiul risipitor

 

akárcsak a vele egyívásúak,

elment a mi tékozló fiunk,

elvitte a pénzünket és a szeretetünket;

nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni soha,

hol, miképpen végzi be

egyetlen életét;

 

a hízott borjút sem tartjuk már,

fölöslegesen tengődne az istállóban,

hiszen korunk gyermekei

nem a visszatérők fajtájából valók –

 

nekik csak egyetlenegy lakomát rendezünk,

reményt, szorongást, lemondást, búcsút,

mindent egybevéve

 

 

Kérdés

Întrebare

 

istenem, szánj rám annyi időt, hogy ráérősen

végigballagjunk a bazalt-törmelékkel leszórt sétányokon,

az égbenyúló koronájú platánok árnyékában,

 

sétáljunk hosszan egy estébe hajló szürkületkor,

és válaszolj a magad módján, kertelés nélkül

a kérdésre, amely régóta nem hagy nyugton:

 

hát nem vérlázító, hogy egy gazember agyában

a megtévesztésig ugyanolyan anyag van,

mint amilyen egy költő koponyájában?

 

 

A kígyók utcája

Strada șerpilor

 

elkerülöm a kígyók utcáját, de nem félelemből,

hanem valamiféle szent babonából;

 

egyesek szerint ugyan nem kell hitelt adni

ilyen-olyan valószerűtlen történeteknek,

mégsem járok soha a kígyók utcáján,

és nem azért kerülöm rögeszmésen, mert rettegek tőle;

 

a kígyók utcájában egy furcsa teremtmény lakik,

akivel egyszer hajdanában összeölelkeztem,

most is érzem, ahogy körbenyalábol engem,

máig nem szabadultam ott bent a szorításától,

 

igaz, hogy más-más világból származunk,

és hogy a bőrét érdes fakéreg fedi,

de megesküdnék, hogy a felejthetetlen ölelés éjjelén

kitépte a gyökereit, és hajnalig sétáltunk

a kígyók utcájában, mint két öreg cimbora,

 

ezért kerülöm el a kígyók utcáját,

nehogy kiderüljön, hogy meghalt, mert kivágták

 

 

Lázár feltámadásáról

Despre învierea lui Lazăr

 

ne higgyétek, hogy könnyebb feltámadni, mint megszületni,

rohadt nehéz, kérdezzétek meg Lázárt, hogy milyen,

amikor visszatér a fájdalom a csontba, a húsba, a lélekbe,

 

milyen, amikor legmélyebb álmodban hallod, hogy kiáltanak,

és muszáj engedelmeskedni a parancsnak,

milyen lesz újra átélni a halált,

amitől még az is rettegni fog, aki most feltámaszt,

és könyörög majd, hogy múljék el tőle a keserű pohár,

feltámadni abban a korban, amely nem kettőzi meg

az életet, a derűt, a szerelmet, a reményt, a beteljesülést,

csak a halált,

 

de nem a rettegés a fontos,

nem is a tehetetlenség, hogy nem tudsz szembeszegülni

azzal, ami természetellenes, még ha isteni is,

sokkal nehezebb elviselni, hogy nem különbözik majd

a második életed sem az elsőtől semmiben

 

 

 

MARKÓ BÉLA fordításai