Versek




Profeta Eremia: Ion Vlasiu arcképe

 
 

Levél a Déli-Kárpátokból

(Brief aus den Südkarpaten)

 

Ötéves lányomnak, Hildegardnak

 

Gyermekem, a tél

átsurran

az országon. Faházban

lakom

egy fehér hegyormon.

Az ég kifeszül

e hegy

s ország fölött.

 

Többnyire

magamra vagyok.

Néha a szél meglátogat,

vagy a völgyből

esténként köd száll fel –

csodálatos,

habfehér, őszülő

ködgomolyag.

 

Ablakomból

éjente fényeket látok,

falvakét s a városét,

melyek arcokként

a sötétből kiválva

követnek. És

olykor-olykor

sziporkázva csillagok hullanak.

 

És néha sírás

öleli át

e házat

nappal s éjszakán. Ilyenkor

zilált zúgás hallik

odakinn,

láthatatlan kezével

a tűzhely falába váj.

 

Asztalom van itt

meg könyvem, az én váram.

Nagy ritkán

barát látogat,

napbarnítva, csontsoványan.

Ruhájában még mindig szél

fészkel és fehérre

fagyott pillájáról

 

hó csurran. Helyet

foglal és ráérősen

tör kenyeremből,

a vendégem.

S mihelyt továbbáll,

a csöndes napok,

mint régi mondák,

úgy ölelnek át.

 

 

Erdélyi passió

(Siebenbürgische Passion)

 

            Walter Schullernek, a barátnak

 

A várak falgyűrűjébe veszett az idő.

Mi egykoron volt, bálvánnyá romlott,

s végig az elhagyatott völgyre

a vesztesek dohos gőgje omlott.

Kövekbe vésett fájdalom s düh,

falakba zárt bú s lemondás.

Hol idegenné lett testvér nyugszik,

neve mellett arcot is vesztett ország.

 

A gyermekkor mindent magával sodorva már tova.

Csupán a torony fala, mi itt áll,

mely hágó s hegyek közé szorulva

éjente megremeg egykor volt lelkek viharán.

A harangszó elhaló hangja a folyó fölött kering.

Hol vannak ők, kiket kísért egykor?

Megalázva, megbélyegezve és eltévelyedve itt

nem leltek megnyugvást, sem otthont.

 

Hol egykor az oltár állt, a léptek elhalkulnak,

a kapu alatt is már rég elnémult a száj.

Évszázadok kaszacsapásainak

az élet martalékává vált.

Ha majd egykor feledésbe merülnek a sebek,

és egy jövő nemzedék szabaddá lesz tán

s új óraütésre eszmél: csak akkor lehet

szenvedésből szándék, időből örökkévalóság.

 
 

Brassó, 1993

(Kronstadt, 1993)

 

Omladozó bástyák közt,

a viszontlátástól kábultan

felkeresem önmagam.

 

Gyújtópontban a várakozás fénye,

tétova láb a kőlépcsőkön –

hát nem bukkantak-e már itt fel

ezrek és ezrek

énelőttem

a hét erdő, a hétszer hét vár

mögül

gyermekkorom kék mélységéből

s a feledés szürkeségébe

vissza nem tértek-e?

A levegőbe sírhantok,

elfeledett nyelv szólásai,

névtelen holtak zárulnak.

Megtört kenyér

taszítja a kezet.

Kapuban málló keresztfa

tűzbe jött aggok

kócosra dermedt szakállára emlékeztet,

kik elfeledték, hogy már nincsenek.

Arcukról kiábrándultan szállnak el

az ismerős jegyek…

 

S mégis, a város előtti utakon

a por szaga

és fent, a köves ösvényen,

a hegygerincen a szél illata

barátokról mesél,

kik utazásra hívtak el:

énekeink a folyóparton,

a tónál a fenyők zöld alkonyán,

a völgy fölé magasodó sziklán –

sátrak, tűz,

s körös-körül a vándor hegyek.

 

És mindig a visszatérés

a fölénk magasodó

fekete falakhoz – a város szívéhez,

érveréséhez, mely rajtunk áthatol,

ha megkondul a harang

és szaporán lélegezni kezd

a gyermekkor kék mélysége felett.

 

Még most is szüntelen.

 

 

Tánc Apám kertjében

(Der Tanz in Vaters Garten)

 

Egy Yvonne Livay-vers parafrázisa

 

Apám kertjében táncolok.

Magammal és magamon áttáncolok.

Gyermekkori mesékbe rejtőzve

táncolok szürkületben

a szomorúfűz alatt

apám virágzó kertjében.

 

Levélbe-ágba tekerten,

akár a megbukott király

óriáskoronája,

kiről azt mesélte apám:

a korona túl nagy volt neki.

Ám ragyogásában keltek első vágyaim,

és árnyékában

elfeledett álmokra lelek,

búgásában

hallom anyám szelíd dalait.

 

A szomorúfűz

árnyékán s fényén át

kérdem tánc közben:

Hol voltál ily soká? Hol voltál?

Egyedül róttam a köves ösvényeket,

mik talpam szétvagdosták,

éheztelek s szomjaztalak

ama napokon, melyek

mint égő pusztaságok, körbezártak,

betemetett utak végén

sírtam egymagamban,

a forrástól távol.

 

Hol voltál, mikor szólítottalak –

te másik, erősebb énem?

Magányomban osztoztál,

vagy örömkiáltásomra

siettél-e?

Testvérem az énben:

Kettőnk közül ki hagyta s árulta

el a másikat?

 

Mindig is én voltam a gyengébb.

Téged mindig is hiányoltalak.

 

Apám alkonyodó kertjében táncolok.

A hanyatló nap homályában

végre szembejössz velem –

s mielőtt a Fiastyúk

a felhő mögé lebben,

eggyé válunk.

Akár hajdanán, amikor apám kertjében

együtt táncoltunk.

Anélkül, hogy tudnánk.

 

 

Szent Anna-tó, Keleti-Kárpátok

(Sankt-Annen-See in der Ostkarpaten)

 
Erdő

éjsötét szívverése.

A tó előttem

fekete üveg.

Egy lehulló ág

köröket ír le,

s beleremeg

nád és füvek.

 

Hajnali köd

körös-körül,

egy csillag

a félhomály rabja.

Ám máris

érkezik

tág pillantással

a pirkadó hajnal.

 

S a hegyek

egyszer csak

felállnak,

a sötétből

előlépnek,

s mint óriás agancsú

őslények,

az ég kapuján

átevickélnek.

 

 
 
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

 

 

 

Hans Bergel 1925-ben született a Brassó melletti Barcarozsnyón. Az 1959-es brassói íróperben 15 év börtönbüntetésre ítélték Fürst und Lautenschläger (Fejedelem és lantos) című novellájáért. 1964-ben amnesztiával szabadult. 1968-ig Brassóban élt, majd Günter Grass támogatásával kivándorolt Münchenbe. Számos irodalmi díj kitüntetettje.