Versek




Viskó-feeling

 

A résekben tapogat a fény,

szabad magasságban fekszem

piros takarómon, s így, a kuplungot

kiengedve új sebességbe pörögnek

az álmok. Nem tantárgy most a

környezetismeret, a világ itt végleg

feltárva, a szekrényben nem folyik

ásatás, az árnyékok hintáznak a

bútorok között, s a szűkreszabott térben

nekem kell biztosítani az átkelőhelyet.

Létem botanikai ritkaság idebent,

hazai földben kissé fagyérzékeny,

Barbadoszból átültetett pillangófa,

s ha fészkembe megmozdul a

tojás burka, sasnak képzelem

a feketeszemű, fürge verebeket.

 

A falakon szétkenődött a tavalyi

nyár illata, az ablakban érlelt

fénykötegek télikertet követelnek,

engem is becserepeztek, csak a koponyám

körül utazgatok, nem hajózok viaszos

tengereken, megmarad nekem a kert.

Mégis, ha a Júdásfa rózsaszín derekán

babrál a szél, nem sejtek semmi

tragédiát, elvakít a tavaszi napsugár,

pedig ott fekszem a rám égett álmok

rétegén, – pőrén, védtelen, öregen.

 

 

Számmisztika

 

A Petőfi utca 77. számmisztikailag

jobb volt, mikor a per A-t viselte,

mondta S. lefegyverző bizonysággal,

eleinte, de aztán elbátortalanodott,

mert úgy érezte, lemeztelenítették,

megfosztották az ősi legendától,

mikor levették a betűt a meszeletlen

fal vastagáról, – pedig a szomszédtól

dicséretet kapott, mert ő nyerte

meg a betűt, ő lett a jogos per A tulajdonos.

 

A bodzafa árnyékában pedig ott

maradt a viskó feeling, virágtányérjával

betolakodott a cédrusok közé,

akik nem Csontváryt idézték, nem volt

már magasságperspektíva a térben.

 

A redőnytokban a kerti rozsdafarkú

volt a jogcím nélküli bérlőtárs, míg ki

nem lakoltatta a gazda, aki szintén nem

volt tulajdonos, csak annak lakótársa,

s mivel a madár jóhiszemű, jogcím nélküli

volt, pocsékba mehetett minden tojása.

 

Most itt ülök a zöld nyárban , nézem,

ahogy a szél a homokot kavarja

a nagyképernyős délutáni fényben.

A császárfa meg ott hajókázik kibontott

levélvitorláival a felhevült légtérben.

 

Érzem, valami megint elkezdődik,

mert hátul a rézvirágok úgy forgatják

fejüket a zsoltáros kékségbe, mint

akik elmondani készülnek azt, amit

én nem merek bevallani, mert

nem hiszek a numerológiában.

 
 

Kirekesztve

 

Te a kalandparkból mindig

kimaradtál, a semmiért egészen

mozgalomban a lőréstől

tartottad a távot, s míg a szépség

nyomait festetted angyal-szőkére,

címedre nem küldtél figyelmeztetést

magadnak, védtelen maradtál

a Nagy Játszótéren, – közben

áttáncolt feletted a nyár, de

neked csak a vihar-szürke falak

magasodtak, s az összemázolt

égi tükörben már nem láttad

arcod, benőtte az idő szétszórt,

tetszhalott virág-álmod.

 

Most sziklarajz vagy egy könyv-

lapon, tüdődbe lyukat égetett

a Sötét; leterített a Csend, de a

fűben ott lapul eltaposott árnyékod.

 

 

Egy kotoréklakó öröme

 

Minden, amit látsz, Isten árnyéka csak,

ami szétválik, s egyesül a térben.

            (Lucia Blaga, Tandori Dezső fordítása)

 

A mélyrétegekbe nem süt le a nap,

ott csak sár van, s alatta halálhideg.

Ott már nem játszol, nem énekelsz,

néma perfomansz vagy a monitoron,

véglegesen leértékelt légy-eledel.

 

Semmit nem látsz, szemgödrödben

tetőzött a sár, – közben megfulladtak

az álmok is, elgurultak a krokodilkönnyek,

ragozhatatlanná vált a régi barátság.

 

Már könnyű szívvel integetsz, nem

bánod, hogy ajtaját rád reteszeli a rend.

Hagyod magad finoman kibelezni,

ékes görög váza helyett urna vagy,

egy hullaszag-mentes sötétzárka.

 

Szégyellnivalód alul maradt, s most,

várod, hogy horogra akasszon a fény,

hogy a Nagy Úr léket vágjon bunkereden.

S mikor végre kidugod a fejed, s úti-

laput kötsz alteregód talpára, nem

döng lábad alatt a talaj, körvonalad

letapogatja pillekönnyű angyalkacaj.