Versek




László Hajnalka: Through Her Eyes

 
 

Ima az imáért

 

Se reggel nem, se este nem!

Ajkamra szorul hét pecsét.

Beszélgess velem, Istenem

s higgyem, hogy hinni így elég.

 

Uram, parányi gép a lelkem,

mint minden ember-szerkezet,

melyet tudós hatalmad felken

s valami célhoz elvezet.

 

Lásd korom kertjeiben ülve,

annyit hazudtak, aki még

hisz és remél – megszégyenülve

magába zárkózik: elég!

 

Nem szólnék már az emberekhez;

szeretteim csak hallgatom,

hogy sopánkodnak és remegnek

tanácskozván egy-egy bajon.

 

Uram, ha veled sem beszélek,

mit ér, hogy szól a rádió,

hogy híre kél halálnak, szélnek,

városok törnek, mint dió,

 

csontok és fegyverek ropognak

s a világ hőmérséklete

felváltva rosszabbnak és jobbnak

fecsegésével van tele.

 

Uram, nappali zűrzavarban

vagy éji csendben szólj, neked

figyelő füled van a zajban

és beszélő tekinteted.

 

Tűrd el, hogy sírva panaszoljak,

hogy fekhelyem, e Föld kemény,

sok romló semmiségről szóljak –

Te tudod: mégis van remény

 

s add, hogy a te tudásod tudva,

bírjon ki mindent még e gép

s holnapra mindent kialudva

higgye, hogy hinni így elég!

 

1992.X.27. kedd este

 

 

Az utazás

 

Egy költő hányszorosan ott van,

mint ki se nyíló útitervek,

még át se látszó ablakokban

soha se látni újabb verset.

 

Térdemre engedem a könyvet.

Szünetel egyik utazásom.

Eldönthető: meghalni könnyebb

vagy itt lapulni a világon?

 

Menne a hintó, benne Goethe,

már kétszáz év porhulló teste

érkezne meg a fogadóba

vagy új határra minden este…

 

Se boldogabban már, se fájón.

Egy hajdan értelmes tekintet

eltelt idején túli tájon

még mit is nézzen, kinek inthet?

 
 

            2006

 

 

Éjféli gyors

 

Kopott hadak járnak velem.

Utolért a történelem.

Kétoldalt tépett futások,

fenyőerdőköpeny, árok,

 

sziklává varázsolt lovam

alá szorult idegroham,

s menetközben is még vesztek

csatát, gőzt és útkeresztet,

 

utolérnek, akik régen

még nem voltak itt az éjben,

még nem értek kétezerbe.

Nincs is csata félbe-szerbe,

 

nincsen abbamaradt átok,

nem én haragszom ma rátok,

nincs pusztulás-amnesztia,

ki nem volt a halál fia!…

 

Mozdony erőlködik velem.

Kaptató a történelem,

lavinák és látomások

gyötrik bennem a világot.

 

 
            2006

 
 

Fadrusz

 

A fehér kőhíd, mely felett

naptárlanak a fellegek,

fellegzenek a rossz napok,

a fehér kőhíd megkopott,

 

de azért áll a közepén,

ott áll a komor csatamén,

áll, álldogál az érclovas,

őrzi a régi tornyokat.

 

Vas zászlai nem lengenek,

Nem törte meg a vasnyereg,

ha vasideje alakul,

vas kísérete szét se hull.

 

Egy történelem óta ül.

Mennyire fáradt egyedül,

mennyire kell még Kolozsvár,

annak ki párszáz éve vár,

 

nem tudja, aki arramegy

a régi cinterem felett,

akire mindent ráhagyott

a pármillió réghalott.

 

Egyetlen szellem sejti még

mit rejt e szimbólum-vidék.

Egyetlen. Akkor. Akinek

megszólaltak e jelkövek:

akiben végül összeállt,

hogy mi győzi le a halált…

Az erős kőhíd, mely felett

bronzlovakat felejtenek.

 

 

A vadászatból visszatérő Szilágyi Istvánnak

 

A zord hegyekből visszatérve

minden az öreg vadász érve.

Én rád csak regős őszi ének

eső-vizétől ennyit kérek:

őrizze nyomodat az árva

kiszáradt Európa-sárban!

Neked hiszek: a malmok, nyelvek

patakvíz-lapozása elved.

Rólad tudom, hogy megtanultad

s vállon hozod a lelőtt múltat,

elejtett század homlokával

magát az agancsot, mely rávall.

A pergament és gubacstintát,

mindent, ami egy Zilahon tűnt át,

mindent, ami mohácsi vészbe

ártotta szavunkat ha kérte,

vagy Donkanyarnak, Jenyiszejnek

sodorta szavunkból a selymet.

Temesváron s a Tiszaháton

látom szánkázni koponyádon

az ördög obi-ugor ősét,

sok mai gondunk felelősét.

Rólad egy életen tanultam,

hogy csak erdő-avar a múltam,

de levelenként felemelve

mit olvasnál az üzenetbe!

A vadászatból visszatérve

minden az öreg vadász érve.

 

 

Kányádi-nap

 

Ma egész nap csak rád gondolhatok.

Mi mindent gyűjt köréd a te napod!

Szabályok, küllők, Küküllők, Szamos…

Most Duna-partod tengerpartja mos.

 

Megvénülsz te is, márványtengeres

szikár, szigorú leszel, mint Mikes,

s lesznek vidékek, ahol összeáll

egy szülőhelyet megáldó szabály.

 

Vannak vidékek, mint a te falud,

hol madártan és szabály elaludt,

a gólya nem, őt más szabály vigyázta

és uszította minden székely házra.

 

Ellopták tőled Kolozsvárt? Talán

jóvátette a dolgok hajnalán

a szülőföldre bízott nagy kaland.

Így költött kicsi kányát Nagygalamb.

 

 

 

A verseket Lászlóffy Aladárnak a Magyar Naplónál megjelenő, A végtelen készenlét című, közöletlen verseket tartalmazó kötetéből válogattuk.