Versek




Matei Țigăreanu: Cím nélkül

 
 

aludni tanulsz

nyitott szájú táskáktól aludni tanulsz

minden ágytálat ki kell vinni erre gondolsz elalvás előtt

 

a reggeli kávét nem mindig te főzöd le

reggel nincsenek ködök ez hazugság

a presszógőz felpuffasztja a konyhabútort

ez sűrűbb de még mindig nem elég

aztán minden reggel eltelik

elfelejted hogy kell elindítani a mosógépet

van néhány blúz amit nem mosnál ki

nincs hely a tiszta ruháknak

 

a kulcs a reggelek katalizátora

a kilincset kétszer nyomod le zárás után kézfogásokhoz hasonlítod

 

becsukod az ajtót nyitva hagyod a szemed

a délutáni kávét te főzöd le

a kabátok belélegzik amit kifújsz

kiszellőzteted a konyhát

 

a cipők nem tudnak semmiről

eltűnik a nedvesség és összereped a talpukra felhordott föld

nem minden virágot öntözöl meg azonnal

egyre nagyobb tálakban hordod a vizet

mintha ők akarnák így

 

nyitva hagyod az ajtót becsukod a szemed

nem érted hogy miért lehet másképp

behúzott sötétítők egyenes falak

 

vérezz össze úgysem láttam még az arcod

most jól jönnek az úgyfelejtett lámpák

torkod szakadtából mosod a kezed

lerázod a kagylóba

mindkét kezemmel csodálkozom rajtad

 

 

pandémia

„Súlyos vagyok és faragatlan,

mint a felhők”

                        (Orbán Ottó)

 

műtétre stábbal érdemes

az operatőrnek később megköszönni

na itt ez a mozdulat látod itt

emiatt lehetnek még szavaim

igen az ott most egy mondatom

nem is rossz rendezés

éppen kihúzza

erről most ennyit

 

nyitva tartás ettől addig

a szemnek gyilkosa a látás

orvoshoz is már csak altatás miatt

egy ideje kigyógyíthatatlanul felébredtem

pedig azt mondták minden rendben lesz

rendet raktam nincs benne sehol

 

 

egy töltéssel

 

elkezdeni nehéz befejezni könnyű

belevágni a nyakba nehéz átmetszeni a torkot könnyű

nagyapámmal egyszerre emeltük fel a késeinket

olyan helyen érdemes ami tisztább

kicsit le is kell tépkedni a szőrt

mindketten pontosan tudtuk hogy egyformán nem értünk hozzá

a szúrások elértek a gerincvelőig a bénulást csak ő vette észre

addig soha nem láttam olyan kéknek a szemét

azután sem

aztán fenni kezdte a kését hogy húzza az időt

beleszúrni nehéz te jössz

a bénulástól már nem kellett tartani

a vér mint aki kiszabadul egy egész életnyi tévelygés után

végigszaladt a fekete nyélen és megpihent a szorító kéz hajlataiban

nagyapám csak fente a kését amíg elfogyott az éle

és azóta a megmaradt késnyelekkel mutatunk rá egymás félelmeire

 

vannak emberek akik belefolynak a tekintetekbe

más viszkozitáson tartják a szemgolyókat benedvesítő folyadékot

és olyankor ez a réteg nem engedi hogy valami könnyű legyen

sem azt hogy valami nehéz

és ez súlytalanság sem lehet

mert ahhoz itt túl könnyedén de túl keveset képesek repülni a madarak

videókról nézem vissza a megszúrt nyakat és az átmetszett torkot

pontosan annyi emlékem van erről az évről amennyi fotó meg videó a telefonomban

pontosan annyira emlékszem a gyermekkoromra mint amennyire a fényképalbumok emlékezni hagynak

mintha azoknak akik megtöltötték az albumokat hatalmuk lenne dönteni

mintha tudták volna előre hogy mindig is a súlytalanságra vágytam

ezért csak akkor engedték rá a fényt a filmtekercsre mikor ők is érezték azt

ha kiégett egy kép azért megtartották azt is

ezek miatt változtatok a történeteimen

nagyapám meddig élezi a kést

hogy tényleg könnyű-e átmetszeni

 

elkezdeni nehéz befejezni könnyű

ma farkasszemet néztünk

te azt mondtad nem ilyennek képzelted és lecsuktad a szemhéjadat

vörös ledeket láttál ilyenkor betolatni a szobákba a rosszul záró
dó ajtókon keresztül és összeszorítottad a tökéletesen illeszkedő fogsorod mert tudtad hogy egyszer nem lesz ahová tovább hátrálj előlük

mert egyszer majd ki kell nyitnod a szemed

és rájössz hogy undorodnak tőled a bálványaid

és most nem lesz elég megmikrózni az éveket

mert amióta percekben mérjük a hazugságaid hányingerem van a sugárzástól

mégis azon gondolkodsz hogy ha most tényleg kibírnád egy töltéssel akkor befejezhetnéd az elkezdett mondataidat

hogy végre ne csak a leoltott lámpákról tudjuk hogy nincs mit mondanunk egymásnak

 

kérdeztem hányon vagy azt mondtad  huszonegy százalék

mondtam az kurvasok

mondtad az kurvakevés

és ujjainkat hosszan lenyomva hagytuk egymás szájain

mert attól tartottunk egyikünk egyszer tényleg elmondja

hogy mit is szeret a másikban

de most sem tudom eldönteni hogy ez egy újabb menekülésed

vagy csak kimentél megállítani a mikrót

 

 

 

Tófalvi Előd 1996-ban született Székely­udvarhelyen. Jelenleg a kolozsvári Műszaki Egyetem Építészmérnök hallgatója, emellett slam poetryvel és lírával próbálkozik.