Versek




 

Kincses Kolozsvár

 

(szubjektív képek a ’60–’70-esekből)

 

 

Kincses voltál! S a kincs ma hol?

Minden odaveszett?

Ezeréves gürcölésnek

gyümölcsei eszeveszett

 

száz év kezén porrá hullnak,

s a Házsongárd is már oszlik?

A holtak „örök nyugalma”,

mint emlékük: folyton foszlik?

 

A múlt kisért: királyok, vajdák,

Ady s Dózsa, Bartók s a népek,

emlékre időnk alig van már,

s omolnak rólad mégis képek:

 

a Sétatér: az édes randevúk,

s az őszi Mariánum,

a Mátyás-ház és a … Secu…,

s Domokost is mind látom:

 

„csak csont és bőr…s…” önuralom,

bottal biceg előre,

az ember szíve fájdalom

örökre, s önvád tőle.

 

És Kálmánka, a hangtalan,

szavak s szampók nagymestere,

csak ültünk együtt szótalan,

mint a költő „deres tele”!

 

S ott Elemér, mint a Nyugat,

s a szellem örök őre,

és Gyula, kinek szigora

nyelvünket védő tőre.

 

Előttünk jártak, talán sejtvén,

hogy éppen ők viszik tovább

ezer év magyar szenvedését,

s sok millió magyar sorsát*.

 

Elődök voltak: nekünk példák,

barátok és fáklyavivők,

éreztük: bennük ránk kincs vár,

s nekünk készítik az időt.

 

Emésztő kincset örököltünk,

méltatlanként adjuk tovább.

Eszeveszett századokban

a Várost csak suttogja szánk.

 

*sorsát

 

 

 

Sors

 

 

Az ablak mindig veled nézi

s a látvány rá visszamutat

szem és tükör egymást igézi

s már nem te vagy aki kutat

az ablak néz hideg szemével

fölmér belső s külső utat

összekacsint néha az éggel

s meghasonlik már a tudat

mintha a mozgás benne volna

magamagát is figyeli

retináján képek omolnak

s a nap járása ingerli

a valóság megtörött mása

odabe néz vagy ideki

éjjel titokban fölidézi

amit a nap adott neki

csábítja a világ varázsa

miként óriás képkeret

de fogja sors mostohasága

és mozdulnia nem lehet

hiába vágyik új vidékre

– egzótikus táj színvarázs –

bódulna más képet is nézne

s vizekre ha elfogja láz

és az üveg párássá válik

mint „messzeringó gyerekkor”

élni szeretni lenni a „másik”

vagy érte mindent adni akkor

– beválnék tán véli vitéznek –

s eső ha sír s ha szél zokog

rajta ő panaszol az égnek

és néha egy tört ág kopog

– egyenes és őszinte lennék

szivembe mindig belelátnál

tiszta érzések vannak benne

s hűségemben sosem csalódnál –

ámde a kép nem igaz élet

s csak külső hangra rezonál

– s te sem vagy az aminek nézlek! –

s rámájában már alig áll –

vágy s lemondás ikertestvérek –

megsejti –: ennyi lét s halál

és hogy csak csillagpor minden

s a mindenség már hazavár

hisz ő csak szilici…s O kettő –

s hiába így a lázadás már

a bölcső az s a temető

és mert a világ téves oltár

mit ő imád … bár rejteti –:

az ablak nem jó forradalmár

s szive ezért megtört neki…

 

 

 

A Város

 

 

van, akinek „ígéret földje”,

van, akinek „città dolente”,

gyökereit agyunkba, mint rögbe…

s mérgezi álmunk fájón örökre.

 

 

 

Felismerés

 

 

Szerettelek,

megkésett vándor:

mögöttem az élet,

előttem még pár sor

könyvében tán vár rám,

és mint aki árván

maradt a földön sírva –:

szerettelek,

mert így volt megírva,

és az is,

hogy te ne szeress engem – ;

éltem,

tehát ezt is elviseltem,

s „elzengett az őszi, boros ének”,

nemsokára vége a mesének:

a szerelem földi luxus, égi

lényünk azt már nem igényli.

 

 

 

London

 

 

„Nincs ennél szebb a földi téreken…”

(Wordsworth / Radnóti)

 

A Temze-partot ma nem mossa eső,

London Szemében égető a nap,

lángol a város, hol múlt s mohó jövő

jelen husába mélyen beharap.

 

A Tower és az Abbey közt a parti

sétányon föl-le hömpölyög a nép,

vigyázza tán Artus, Alfréd s a többi,

óvják országuk brit-szász szellemét.

 

A city izzik délutáni fényben,

a Westminster híd messze lent marad,

gondolánk a Hódítóval az égben,

 

s tanulunk tőle normann szavakat.

Alant zsibong a világ állatkertje:

de a szellem ma is Chaucer neveltje.