Versek




Gy. Szabó Béla: Bámulók, 1933

 

a tüntető fiatalkori arcképe

portret al protestatarului la tinereţe

 

 

esőben állok a tüntetésen, és unottan bámulok a semmibe,

a fenébe is, milyen egyszerűnek és természetesnek

tűnik ez a dolog radu vancu facebookján.

még ha tényleg akarom is a változást, nincs kedvem szökdösni,

sem üvöltözni egy üres épületnek,

vagy azoknak, akik nem jöttek ki az utcára,

nem tűnik egészségesnek,

úgyhogy bámulok a semmibe és tiltakozom,

próbálom távol tartani az agorafóbiám és a mizantrópiám,

inkább arra gondolok, hogy egy szép napon szeretnék

beleszeretni egy petefészkes partizánba,

egy rátermett lányba, egy oltyán valkűrbe,

aki majd jól pontra tesz.

hogy alapítanék egy garage rock bandát,

és kizárólag tömbházak pincéiben koncerteznénk.

hogy szeretném, ha valaki lefilmezné, ahogy a szösz

lerakódik a köldökben, szerintem ez egy rendkívül szelíd pillanat.

hogy 33 évesen annyi mindenről kellene leszoknom,

hogy nincs időm már semmi nagyot tanulni.

hogy vannak napok, amikor el akarok repülni valahová,

nem azért, hogy elmenjek innen, hanem, hogy ellenőrzéskor valaki végigtapogasson,

vagy hogy ellenőrzés közben táncolni kezdjek, és én is végigtapogassak valakit,

és hogy a metoo-sok azt mondanák, hogy az első,

az louis c.k.-féle zaklatás, a második pedig harvey weinsten-féle.

hogy a macskámnak több kajája van a hűtőben, mint nekem,

és hogy nem fogok többet élni, mint a survivor valóságshow.

hogy talán a tamagocsim volt, ami 23 éve

a szemem előtt pusztult el,

az első és utolsó gyerekem.

hogy talán a legdemokratikusabb dolog,

ami a posztkommunista romániával történt,

ami engedett lépést tartani a nyugattal,

hogy szabadon letölthettünk bármit, mint az őrültek.

hogy csupán letöltéseim összege vagyok.

hogy én is üvölteni akarok a tömegben:

you are the droids i am looking for.

 

 

bad ape

 

 

életed célja

az kéne legyen, hogy a lehető legtöbb

ember gyűlöljön téged.

akkor éreznéd, hogy végre

te is a jó úton jársz,

mondod magadnak,

amikor annyira fájdalmasan egyértelművé válik,

hogy túl sok embert idegenítettél el

és túl sok hibás döntést hoztál

ebben az évben,

mert december 24-én este egyedül ülsz

egy flakon sörrel és próbálsz

rendet tenni az életedben,

és, hogy ne furakodjon be a pánik

a körmöd alá, a bőröd alá,

és ne tűnjön

olyan rohadt szépnek

a hóban szétfröccsent agyad képe,

ezért fejben kizoomolsz magadról google earth-ön,

amíg nem látod magad egyedül ott,

laptop-belek, mosatlan edények

és pizzaszélek között,

amíg kihúnynak a karácsonyi fények

a betontömbökben, amelyek

nálad boldogabb embereket tárolnak,

amíg eltűnik a tompaság,

és az egész fájdalomfraktál, ami ez a város,

amíg eltűnik az összes link,

és a duna, és a kárpátok, és románia, és európa,

és a teljes antroposzcéna,

és csak ez a kék golyócska marad,

egy a sok közül,

amivel isten csillagközi beerpongot játszik

az összes többi

vastagnyakú, transzcendens

diszkósparaszttal együtt,

és mert már isten is picsarészeg,

és képtelen eltalálni a lyukat,

iszol idelent még néhány pohár sört helyette is,

hogy a szerencsétlen még

játszhasson néhány kört.

 

 

mozsár

piua

 

 

az exem töltöttkáposztája,

amit még azelőtt hagyott itt, hogy kidobott volna,

egy mikrocivilizációnak adott otthont,

ami meghajol előttem minden alkalommal,

amikor kinyitom a hűtőt,

és én riadtan

csapom be az ajtót,

hagyom, hogy nőjön a sötétben,

a hidegben.

 

a lakásban szintén hideg van,

pénzt spórolok a jövő havi részegedésekre.

házam egy konzumerista-posztapokaliptikus világ, ahol

műanyagzacskók, márkás ruhák, pizzás-,

gyógyszeres- és sörösdobozok

marcangolják egymást,

elvitatják a jogot,

hogy holttestem eltemethessék.

 

úgy élek, mint egy frissen elvált férfi,

akit nem érdekel, hogy megnyeri vagy sem

gyermekei felügyeletét.

 

de aztán felhív anyám

és azt mondja, szalad hozzám, megnézni, hogy vagyok,

és pikk-pakk, fél óra alatt úgy néz ki a lakás,

mintha airbnb-n akarnám kiadni,

én meg úgy, mint a profilképemen,

mert

mit tehetsz egy összetört ember szilánkjaival?

pillanatragasztóval összeragasztod, és reméled,

hogy anyád nem jön rá, mit is csináltál.

 

 

ANDRÉ FERENC fordításai

 

 

Robert G. Elekes Brassóban született 1985-ben. A szebeni Lucian Blaga Egyetemen doktorált romániai német irodalomból. A brassói Transilvania Egyetemen és a marosvásárhelyi Sapientia egyetemen tanít irodalmat és műfordítást. Első kötete 2015-ben jelent meg aici îmi iau dinții-n spinare și adio címmel a Tractus Arte kiadónál. Számos díj kitüntetettje, a Dactăr Nicu’s Skyzoid Poets irodalmi kör alapítója és vezetője.