Versek




Csillag Simon Repolski Imola: Föld és Ég 1

 

Az aljban

 

Meséled, hogy a hegyekben jártál.

A hó árnyalatait meséled. Mit lehet azon

részletezni. Fehér, fehérebb, legfehérebb.

A fenyők báb-játéka. És?

Nem érint meg semmi, mert nélkülem,

nélkülem éled az életed.

Én meg magamon kívül nem tudok

más perspektívát felkínálni,

ismeretlent rádvetíteni. Dehisz

épp ebből a karámból-karanténból

menekültél hanyatt-homlok el.

Megértelek. És magamat is értem.

Legjobb a távolság, az enyhítő körülmény.

Hallgatlak, kissé unottan.

Utána vagyunk nagy korszakoknak.

Lejárt a lemez mindkét oldala.

Beszámolunk még erről-arról,

hébe-hóba. Mesélsz, mintha

magaviseleti jegyért kellene bizonyítanod,

hogy jó voltál, jó volt, egyedül is.

Mígnem – amikor már tényleg

semmi közöm nem érzem az egészhez,

közömbössé tett a részletgazdag tájleírás,

mint tizenévesen egy Jókai-regény olvasásakor

(az érzelmek lassú tűzön való

hevítése: romantikus stratégia) –,

egyszer csak becsúszik egy királyi többes.

Egy „nagyon jól éreztük magunk”.

És ebben a pillanatban beindul a felvonó,

és nagy sistergéssel-kattogással

repít a pályán újra felfelé.

 

 

Mintatelep sötétben

mű emlék igazi történés hiányában keletkezik

 

Hirtelen döntöttél úgy, hogy szálljunk le,

hogy leszállásjelzővel szakítsuk meg az utat.

Már rég otthon kellett volna lenned.

A telepet benőtték a fák, és így

nehezen voltak felismerhetők a stílusjegyek,

amiktől úgy általában hasra szokás esni.

Semmi nem látszott, de mindketten ismerősek

voltunk erre, én a diófák, te a családi séták miatt.

Gyors seregszemlét tartottunk,

ellenőriztük, tartja-e még magát a bauhaus,

megvan-e még a klinkertéglás, a kiugró erkélyes,

a lekerekített sarkú, a színes ablakkeretes.

Tökéletes ívek, letisztult formák szavatolnak itt

a pályaelhagyók biztonságáért,

hogy sötétben is tudják a helyük,

felmérhessék a távolságokat.

A sziklatömb repedéseiben, távolabb,

elültek már a hajléktalanok. Fölöttük

fényszennyezéstől tiszta, makulátlan égbolt.

Mire az utca végére értünk, már látszott is

a végállomásról visszatérő villamos.

Erősödő fényében hunyorogva

arra jutottál, hogy a férjed néha szívesen

cserélnéd kutyára, amit csak sétáltatni kell.

De mintha rögtön ki is radíroznád a mondatot,

azon melegében körbekerítetted ajakírral.

Aztán úgy integettél a kivilágított dobozban,

mint egy kislány, aki még nem használta el a jövőjét.

Én pedig, szabad mozgás jogával rendelkező,

ideiglenes tartózkodási helyem felé

vettem az irányt.

 

 

Eldől

 

 

Valamire még elérek talán.

Nem akarok egyedül haza.

(Végtére: én is félek, amíg élek.)

Kivárom valahol az armageddont.

Letéteményesem legyen most egy est,

hol az avantgárd nyitott kapuit rázzák.

Ezalatt még az is kiderülhet,

jó vagy rossz erők színtere vagyok.

(Párhuzamba állni döngéssel, döngetéssel

banális lenne és frivol.)

Mentél haza, mert fájt már a hátad.

Ha nem vettem volna észre,

fél lábad mindig nyújtva van.

Te balra, én jobbra el, folyt. köv., majd még besz.

De akkor miért én dőlök el a sarki boltban

váratlanul? Vagy ez a szédülés már

úgy várt rám a Sparban, mint a

menekülőre a halál Samarrában?

Függetlenül attól, hogy egész délután

a vásott idő gardedámja voltunk?

Elkerülném, mégis rám talál?

Hűtőpultok, fogjatok fel engem.

Nyitott kapuk, falazzatok nekem.