Versek




Csillag István: Merengő

 

amikor elkezdődött a vihar, a nagymellű

 

 

autistalánnyal játszó fiúk a központi üzlet tetőplaccán

megálltak, és cinkosan feléje fordultak.

ő szégyenlősen megemelte blúzát, és aztán esni kezdett.

 

egy tétova pillanat, valami bénító, furcsa erő,

de az éjszakai villámlás rövid fényeiben

a fiú a tetőn megelevenítette a brutális koreográfiát,

hogy 10 évvel később, izzadtan és posztkoitálisan,

ugyanaz a kép pörögjön le áruló elméje tetőplaccán.

10 évvel később, szép nők szemének

rövid fényeiben.

 

és a belső béke annyi pillanatában,

saját életrajzának túlélőjeként tükörbe nézett,

hogy a képet ízekre szedvén, az agyat egyenlő

plasztelindarabokra, okok és rossz előjelek után kutasson.

 

a központi üzlet a piros focicipőkkel nem tudta

megállítani a fatalizmust, ahogy talán egy pillanatnyi

zavar, egy kificamodott kéz sem, hogy középen elvágja

a filmet, hazaküldve a fiúkat a csorbához és a családi

bántásokhoz, haza, a pubertástól távolra.

 

a bűntudat mindig cinkosság, ami visszanéz,

de soha nem azokba a vihar előtti nehéz levegőtől

fulladozó szemekbe, amiket a rövid és fájdalmas

fények beleégettek a bőrbe.

 

 

 

megszállottja vagyok a gyönyörű lányoknak a klubból,

 

 

akik effektekről és fotómontázsról beszélnek,

aktiválják a szörnyecskét bennem és játszanak az áramköreimmel,

 

látom az égő ajtót, előtte valaki csendben a kijárathoz int,

de nem akarok a fény fele menni, azt akarom,

hogy a kúlerek szele fújjon éjjel-nappal a szemembe,

és valamivel később, betonfáradtan

lenyomjam a replay-t, és megigézve nézzek befelé forduló szemekkel,

amíg a tejút sugarai megsemmisítenek.

 

átgörgetek a lányokon, akik megjelennek a barátjavaslatoknál,

szőkék, szerelmem számára megközelíthetetlenek,

ha ez egy trailer, nem akarom megállítani,

mert kedvelem a futó érzést és a reklámokat.

 

távolról szeretem a lángot, azt, amelyik megmondja, hol vagyok,

melege nem érint meg így. van egy fél söröm

és 20 okom rá, hogy elmenjek, mivel záróra van.

kimerültek a forgatókönyvek, köztem és a friss levegő között

a táncoló emberek asztala. azt mondja nekem egy lány,

 

ne félj, ne félj. aztán szalad a tömeg felé, belefullad

a lassan elpixelesedő testekbe, és eltűnnek,

elnyeli őket a láng.

 

 

hazafelé az esőben egyik este

 

 

eszembe jutottál, ivar bolt,

ahogy a sørland hullámai visszahoztak a partra mosott arccal,

a tizedik és tizenegyedik közötti nyári szünetben.

 

miután heidivel beszéltél telefonon,

fogtad a dzsekidet és motorbiciklivel mentél ki a partra,

heraldikusan suhantál az alkonyatban, telve

metamfetaminnal és azzal a szenvtelen szépséggel,

ami a boncolás után is benned maradt.

 

a végtelenségig tudtál volna így vezetni, minimalista villák közt

cikkcakkozva, a te vulgáris és izgató férfiasságodban,

szabadon, már ha ezt hívhatjuk szabadságnak.

 

voltam a temetésen, többet kerestem

a testvériségnél és kevesebbet a szerelemnél,

és egész éjszakákat álmodtam a hideg mechanizmussal,

ami kérlelhetetlenül fordult és feladott

nordland és bodø között, átdobva téged a korláton

a sziklákat mardosó sós víz fodrai közé – korrozív, mint te is.

 

ki tudja, ha nem éppen heidi szabotálta a fékedet,

vagy csak túlságosan be voltál állva a vezetéshez. senkinek nem

hiányoztál jobban, mint kellett, és heidi utána velem volt együtt.

 

 

 

líceumban szerettem elsőként érkezni az órákra,

 

 

hogy a szemközti ablakot nézhessem, erotikus játékokat

projektálva a teológia egyetem kis, fényárnyékos

szobáiba. most szeretem távolról nézni

a hamis kegyelmüket és a mázat,

hogy még egy tánccal bővíthessem kémiámat.

 

emlékeket vegyítek apátiával,

a hűvösséget a lepedő nedvességével,

hogy kifullasszon, ahogy kimászok a pokrócok közül.

az a végtelenül gyöngéd és szomorú dolog,

ami megelőzi a katasztrófákat. de hol a katasztrófa,

amikor a világ ilyen szépen táncol körülöttem?

 

a lány tetoválása a klubból, egy törzsi maszk,

amit sokan felpróbáltak és már turistaobjektummá vált,

valójában a halált jelenti. a beszélgetés köztünk

teljesen hétköznapi, de irodalmi értelemben nem vagyunk törzsbéliek,

és a szeméből túl kevés nosztalgiát olvasok ki.

 

a fiú szeméből, aki egy barátja jegyesével dugott össze,

akit aztán otthagyott, az egoisták disznó lazaságát

olvasom ki. aztán a klub kijáratánál a megcsalt barát

odajött hozzánk és mondott valamit,

és mi semmibe vettük, és később jött a megbánás.

 

a dolgok nem olyanok, amilyennek tűnnek, de a valóság sem,

a maga erőszakos idegenségében, nem vágja keretekbe

a filmet. egy monotóniától mentes zónát akarok,

a tetovált lányt akarom, hogy idejöjjön hozzám és rendbe tegyen.

 

nézem birodalmamat az ablakon át,

de csak egy árnykép rajzolódik ki szemközt,

a függöny mögül, ahogy az őszi reggel hűvösébe öltözik.

 

 

HORVÁTH BENJI fordításai

 

 

Ovio Olaru 1993-ban született Nagyszebenben. Első verseskötete (Pilotul, 2014, Charmides) elnyerte a Román Írószövetség debütdíját, illetve jelölték a rangos Mihai Eminescu-díjra. Itt közölt versei a Proxima B (2017, Charmides) című kötetéből valók. 2016 óta a kolozsvári Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör moderátora.