Versek




Makkai Bence: Nem vagyok semmi

 

 

Nyelvtörés

 

 

Nem tudok megszólalni többé:

törnek a szavak.

Egyik felük igaz, másik hamis.

Kiválogatom az igazakat,

de hulló vakolatként morzsolódik

le róluk az értelem.

Szótagolom, cserélgetem.

Puzzle-ként illesztem egymás mögé,

hogy őszinte mondatok szülessenek,

csupa igaz, kérdőre nem vonható

bizonyosság, de ami végül összeáll,

azt a nyelvet már nem ismerem,

abból nem öltözködhetek.

Ma sem tudom,

kinél marad

a szavak hamis fele

és kinél az igaz.

 

 

Csendélet zenére

 

 

Ma Griegből igyekszem

összerakni tekintetedbe

vesztett arcomat.

Mindazt, ami a hallgatásban

kelletlen nálad maradt:

két semmi közt a hidat,

két tél között az átkelőt,

éjtől éjig az utat,

testtől testig a zökkenőt,

álomtól álomig a lépést,

az egyetlen dobbantást,

két kétely közt a kérdést,

hogy miért te vagy,

miért nem más,

álcától álcáig az egyenes

szándékot, szót, bizalmat,

két bevallatlan vágy közt

a csendes forradalmat,

hízelgő mosolyokban

az őszinte tartalmat.

Tegnap Janáčekben,

előtte Dvořákban

próbáltam felfedezni,

hátha rátalálok,

s lesz erőm felnevelni

zenét síró

csecsemő önmagam.

 

 

Kifordított idő

 

 

Szemhéjam alatt az arcod

esténként megelevenedik,

akár fülemben zengő,

monoton hangod.

 

Árnyékom egyre nő,

kilóim egyre fogynak.

Nem tudok végére járni

az üde szorgalomnak.

 

Mivégre a friss nyári reggelek?

Nem leszek harmat nélküled.

Kezemben tartom a telefont,

hogy felhívjalak, de csak

magamban ismételgetem,

 

hogy hiányzol,

akár a jobb kezem.

A csevegés ideje lejárt –

nyugtázom érdesen.

 

A csendre kárhozottak

mind ingoványos lelkűek.