Versek




Horváth Levente munkája.

 

 

rügy alakban a gyávához, aki maga is Rómába akar menni

 

 

éjjel léptem hozzá.

a sarkában jártam:

neonfényű utcákon

heteken át, hogy fülébe

közelről súgjam,

 

azt mondjam, tudja, hova mennék,

és hogy nincs értelme tagadni, akarja,

hallom ám azt is, amit ő kimondani nem mer,

a fedetlen bőre ezer szóval felér,

és a riadalom, a tagadás,

már bocsásson meg, de gyerekes játék.

 

azt mondjam, tudja, hogy szeretné

ő is Rómát, csak most még fél,

hogy baj éri az úton, hát ez természetes,

de ezért vagyok én itt, hogy a döntéseket,

amelyek nehezek lehetnek,

bonyolultak talán,

én hozzam meg.

 

*

 

én így tanultam a nyelvet:

szavaidban mindig legyen szorongás,

így tudsz majd szorongatni másokat,

de igazadhoz jobban illik, ha kérkedő

nem leszel. mert az ostoba őz sem

fut a zaj felé, arra megy, ahol finom

rügyeket szagol. finom rügy legyél hát,

fán túli ésszel, biztos magadban,

mert amit az őz akar, te azt döntése előtt

jóval tudhatod. és rügyként félj a harapástól, de

fán túli testtel, hogy fájjon az őznek

amit képzel, hogy majd okoz.

 

 

tiltott móló

 

 

azt kérte magától, hadd lehessen most az egyszer,

és mégsem érti aztán a történteket.

olyan nincs, hogy el nem tagadhatja,

ha már megtette a lépéseket.

ha ő uralta a rugaszkodást,

a lendületet, és ha a nádas mellett,

mint egy görcsre kötött sál,

lobogott a határon,

vakító fények felé menet.

 

 

öt kérdés

 

 

miért tagadja magát az emlékezet?

 

hol voltál a lázas ígéretekkor?

mi a szummája az átaggódott óráknak?

ki a szummája az elmosódott napoknak,

a megvont örömöknek,

és az áradó örömöknek?

 

mire jó, hogy felfalja önmagát,

ha csak hiszi, de valójában

nem is ő a kígyó?

 

 

tales of brave ulysses

 

 

Sz. P.-nek

 

 

I.

 

a napfényt próbálom

újrafesteni éjszakákon át.

 

 

II.

 

a célt figyelem, tudva,

hogy lépésenként

növekszik duplájára a táv.

ha gyorsabban szedem lábaim,

az úton úgy bukok fel, mint részegek:

szűkölő félelemtől telve

a záróra után.

 

 

III.

 

hetek óta bolyongok széles kerületeiden át.

 

 

IV.

 

az árbóc gerincemmé lesz,

körmöm alól a viasz kiolvad.

láthattok, de nem hallotok,

hallok, de nem láthatok.

 

*

 

nem hittem volna el senkinek,

hogy létezhet ez a világ.

csigolyákból építik,

az ég felé tör,

fejek búbján túl

érje napvilág.

és a szirének karcsapása hullámokba vész.

 

 

V.

 

a napfényt próbálom

elfelejteni éjszakákon át.

 

 

Kustos Júlia (1996, Szombathely) Budapesten élő költő, kritikus. Az ELTE BTK hallgatója, első kötetén dolgozik.