„Versek”




 

Teiresziasz úgy jósolta Odüsszeusznak, hogy a „tengerről jő majd a halálod, gyöngéden közelít hozzád.” Ez jutott eszembe akkor, amikor a Mindig Homérosznak című könyv elején, annak szereplője egy pillanatra megáll a horvát Póla tengerpartján. De csak egy pillanatra, mert a főszereplő számára az egyenetlen sebességű sodródás állandó. Mozdulni kell! Ő egy kafkai, ok nélküli ítélet elől menekülő ember megtestesítője. De talán nem is létező, hanem csak egy szimbólum: egy közönségnek elmondott szöveg. Később kiderül, hogy mégis valaki, de a bizonytalanság nem változik. Mindenesetre – ahogy az összművészeti-társ, Max Neumann grafikáin látszik – körvonala van.

 

Az író két, európai kulturális létváltozatot (homéroszi, kafkai) gyúr össze parabolaként szövegében, hogy egy töredékes mitológiát alkosson. Ám ez a mitológia csak szerkezeti felület. Először magam is azt hittem, hogy Krasznahorkai „homéroszi” meglátásaiban egyesülnek majd utazóírásai (Az urgai fogoly, 1992; Rombolás és bánat az ég alatt, 2004), a művészi ontológiát boncolgató novellái (Seiobo járt odalent, 2008; Aprómunka egy palotáról, 2019) és apokalipszisei (Sátántangó, 1985; Az ellenállás melankóliája, 1989; Báró Wenckheim hazatér, 2017). De nem.

 

Pedig szereplőjének csak mivolta van. Még ismeretlen üldözőinek is semmitmondó arca van, a „menedéket” nyújtó tömegeknek sincs énjük, de talán még szándékuk se. Éppen ezért az emberi tudással és tapasztalattal felvértezett mentsvárak csak kiszolgáltatottá tennék a „vándort”, tunyává – szemben a meneküléssel, amely állandó készültség, előkészületben gomolygó őrületet kíván. Amikor ismeretlen szereplőnk előtt felsejlik Kalüpszó barlangjának „legendája”, rögtön a korlátlan sodródás szabadságát választja: a meglelt szigetet, a helyet, ahol senki nem éri utol és senki nem üldözi, s minden megváltozik körülötte. A résen levő „menekülés” itt haladó megkönnyebbüléssé válik, de a tengerrel körbevett zárványföld mámorában is „gyöngéden közelít” a végzet felé, s Krasznahorkai ismeretlenje sziklaszirttől szakadékig jut.

 

A szerző életműve és hosszú, univerzumokat magába foglaló, vesszőkkel halmozott mondatai mindig a mélybe néző peremig sodorják az abban szereplő alakokat. Nincs ez másképpen most sem. Formai, eszmei, metafizikai mondatok ezek, melyek csak egy bizonyos pontig kísérik az olvasót. Ha úgy tetszik, ez a kínkeserves, visszafordulás előtti állapot a szabadság pillanatát mutatja fel. Éppen e sodródás és végletesség miatt, minden Krasznahorkai-mű utolsóként is hat.

 

Mindig Homérosznak enciklopédikus tanácsaiban, anti-pikareszkszerű erkölcsi szentenciáiban egy létállapot sűrű körbeírását olvashatjuk. Ezúttal meglepően sok központozással. Bár a szokásos, oldalmondatos Krasznahorkai-stílusról nem kell lemondanunk, mégis az alig 90 oldalon (a képek mellett) húsz „fejezettel” találkozhatunk, amelyekben a korábbi művekhez képest több lezárt mondat is olvasható. Bármennyire is éles a hasonlat, az oeuvre korábbi darabjaihoz képest tömörségükkel és felhangjukkal együtt inkább szabadverselő lírának tűnhetnének ezek, melyek még illenének is az ókori eposz megidézéséhez.

 

Mindig Homérosznak látszólag ellenáll magának a történetszövésnek is. Először úgy tűnik, hogy ilyesmire nincs is szüksége, hiszen kafkai és homéroszi karakterének kulturális attitűdje asszociációk sorát rejti. Megelégszik az író a monológszerű hatásmechanizmussal. Szője csak a történetet a befogadó! Aranymetszésszerű elrendezésben, az első 15 „felvonás” a menekülési létállapot (előadásszerű) leírását tartalmazza; a haladás sebességét, a menekülés tájának pusztaságát (1.), a tömeg masszáját (2., 5.), az életet mint magát a véget, a befejezést, a jelenvalóságot (3., 7., 9., 12–13.), az őrületet mint menekülésre való koncentrációt (4., 8., 10., 11.), a hasadás élményét (6.). Majd a szöveg utolsó harmadában mégis történések váltják fel a leírásokat, s az állapotokból tragikus utazás kerekedik (14–19.). Sőt, a kötet csattanóval ér véget, mintha a szerző filozofálgatása után elcsábult volna a narratív fordulati elemek szabályszerű világában. „Fináléja” több mint csalódás, valójában inkább csak annak megerősítése, hogy az író leírásai, megállapításai, mélységei csak egy magába roskadó poénra elegendők. Krasznahorkai különösebb tartalmat nem, csak formát hoz létre.

 

A szöveget vizuálisan megjelenítő Max Neumann tíz éve, az ÁllatVanBent (2010) után dolgozik újra együtt a magyar szerzővel. Kitűnő grafikáira vajon tényleg szüksége van a szövegnek? Ha nem is zavarba ejtő, azért mindenképpen megjegyzendő, hogy talán a szerző is érezte, hiába hirdeti azt szövege, hogy egyanrangú tagokból áll Gesamtskunstwerkjének szerzőcsapata, e könyvben a három művész együttműködéséből leginkább az ő alkotása szorult a többiek mankójára. Az ismeretlen szereplő ugyanis Max Neumann képein válik valóban ismerőssé. A sokszor csontszínű hátterű, szigorú kerettel rendelkező grafikák, figuratív emberalakok sokkal jobban kifejezik azt, amit Krasznahorkai kérdezni szeretne az emberi reakciókról, amely manapság annyira jellemzi a társadalmat: üresség és állattá való metamorfózis, a testen belüli és kívüli entitáspárok ábrázolása. Neumann-nál érezni azt, ami Krasznahorkainál már csak sablon, a szellemi és fizikai interakciót: az átváltozást. Képein senki sem torz, inkább csak bizonytalan, lebegő vázlatként látszódik – az alakok egy fura egyszerű elégedettséget vagy megnyugvást árasztanak. Nem véletlen, hogy az állat–ember motívum tovább bontásához Krasznahorkai éppen Neumannt hívta segítségül. Innen nézve nem is Homéroszt, hanem talán Apuleius Aranyszamarát lehetett volna alapnak venni.

 

Számomra mégis az a legfurcsább, hogy a konformizmus szelétől magát mindig távol tartó Krasznahorkai László könyvében QR-kódokkal teletűzdelt digitális, YouTube-tartalmak felé irányít. Egészen pontosan a kooperáció harmadik művészéhez, Miklós Szilveszter jazzdobos érhangokként aposztrofált improvizációs zenéjéhez, amely inkább csak aláhúzza a művet, mint kiegészíti. Nem lenne ezzel az átirányítással semmi baj, ha az író művészete és filozófiája nem pont az ellenkezőjét hirdetné. Messze van már az 1998-as Megjött Ézsaiás levélesszéjétől, amely hasonlóan, de korlátozott módon, a pillanat megfoghatatlanságának művészi szándékával (a könyvhéten, levélben terjesztették), szinte irodalmi installációként harangozta be a Háború és háború (1998) című kötetét. Egy olyan művésztől, aki ilyen módon efemer művészi fokon is használja az irodalmat, visszalépésnek, alibikötetnek érzem e munkát, amely mintha nem lenne több az egydimenziós konzumtársadalom „termékénél”.

 

Krasznahorkai A Manhattan-terv (2018) címmel, Ornan Rotem fotóinak illusztrálásával adott közre korábban szintén eléggé semmitmondó, „regényre készülő” kötetet. S maga a regény, az Aprómunka egy palotáért (2019) zárványkönyvtárának művészeti-erkölcsi monológja ugyanolyan ujjgyakorlatnak hatott, mint jelen könyv. Felemás kísérleteknek tűnnek ezek a próbálkozások, egy-két benyomásból kibontott kérdésfelvetésnek, amely azonban üveggömbként üresnek hat, csak magát a benyomást kezeli, vagy ha úgy tetszik, leírja azt. Kár, hogy Krasznahorkai már csak saját magát esztétizálja.

 

 

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak. Max Neumann képeivel, Miklós Szilveszter érhangjaival. Magvető, Budapest, 2019.