Versek




május

 

bizalmad kiszáradt patakmeder,

nagyon sűrű téli tájba zárva.

a fehér nem tisztít,

a fehér naponta gyilkol.

 

valaki fentről percenként

borít tömény havat nyakadba,

megfeszül ütőered,

nincs amit kérdezned.

 

beszűkül a látóhatár,

rajtad lovagol az élet,

be kell törni téged, csizmasarok oldaladban,

síró bordák. betörhetetlenek.

 

valahol messze már égetik.

valahol messze kilóra árulják.

aki nem teremt, annak nem jár feloldozás.

 

mind megérezzük egyszer,

majd szépen lassan kiöklendezzük.

a hóra végül, a vérrel együtt, ráolvad a nevünk.

 

mindannyian ugyanabban a fehér házban élünk,

ugyanabban a pontban toporgunk,

alattunk parázs,

ugrálunk egyik lábunkról a másikra.

talpunk hólyagos.

 

gyönyörű barna lovak nyelik a havat,

a fiúkat keresztre feszítik.

 

 

érted

 

én nem akarom a másét.

több nem kell.

megtanulom érted

a hallgatás varázsát,

fogak koccanását,

melltartóm eldobását,

a cécó-nélküliséget.

egyszerű leszek, mint a búzaföld,

ketten szaladunk végig rajtam,

mint a múltkor, meztelenül,

véresen.

 

 

nárcisz

 

fába gémberedik az idő,

én kellek a legjobbnak, engem akar a legszebb,

asszonykurva, emberkurva, mindenkurva,

gyomoridegem kibontva,

jól vagyok, nem jól, nem. vagyok.

összerághatsz, tényleg szabad,

véglegesen alázkodni akarok,

háziállat, vadállat,

lennék kutya tenálad.

 

*

 

mit szégyell a legszívesebben,

mit szeretne túlzásba vinni,

arányossága s aránytalansága,

bizonyossága s bizonytalansága,

ajkára, ajkamra.

 

*

 

csak az arányok számítanak.

hiába kéred, nem növesztem meg a hajam.

 

a baj ma az, hogy bonyolult vagyok,

izgalmas túra, a túrát nem kedvelők körében.

ülj rám, sétálj fel-alá, nézegesd a csigolyavirágokat,

agyvelőpatakot, harapj almába.

fogak koccanása, nyikorgó, fehér zománc,

betonba, sárba tapasztott talpak,

vádlik nyoma.

mikor kihúzod magad,

vér folyik a kráterből,

vágyárnyék,

fájdalomrózsa,

fehér kéj.

 

*

 

utolsó széttekintés, vakuk villognak,

isten fényképez, megörökít magának.

talán megbánom még

a sürgős mennybemenetelt,

fellendülhetnék máskor is,

lábaim lóbálhatnám,

s fütyülhetnék rátok,

fajankó

paprikajancsik.

 

 

tükör

 

nincs aki főzzön ránk,

zabilevest eszünk.

falom a napokat,

a napok falnak.

visszhangok ütköződése

vagyok. ingem gyűrött,

szemem nagyon kifestve.

ha a világ anyjáról

leveszik a koszorúkat,

fázni fog. a föld mélye

kínos és hideg.

 
 
 

Kali Ágnes 1996-ban született Sepsi­szentgyörgyön. Jelenleg a kolozsvári BBTE Színház és Televízió karán tanul színháztudományt.