Versek




Szeplő

 

Emberibb,

mikor nem túlzottan

Tökéletes.

 

Mint szeplő,

a lenyugvó nyári nap

aranyló fényében.

 

Olyan vagy, mint

egy középkori vár

utcáin burjánzó sár.

 

Mélyen megragadó

és eltávolíthatatlan.

Hiába is szidnak.

 

 

Rezonancia

 

amint a rendszer saját frekvenciáját,
vagy annak felharmonikusait közelíti,
azonos erősségű gerjesztés mellett
egyre nagyobb amplitúdóval oszcillál.

 

– az ember jobb esetben nem kellene

 

zavaró selejt mozzanat –
– mellyel beindul egy folyamat

 

először –
– mocorog
kellemetlen –
– mocorog
kellemetlen –
– erősül
pattintó –
– lassan közel a pont
egyre erősebben –
– kezed beremeg
most már rezonál –
– lábad rang

 

nem akar elcsitulni –

 

– teljes rezonancia

 

amint eléri az adott frekvenciát,
a gerjesztő impulzust ki lehet kapcsolni.

nem bírod –
– állnak körülötted
nem bírod –
– az apró kattogást a sarokból
nem bírod –
– ha nyakadba szuszognak
nem bírod –
– ha rád néznek
nem bírod –
– ha beszélnek
nem bírod –
– de tovább fenn
de tovább lenn –
– és fenn
és lenn –
– nem kapsz levegőt…

 

a folyamat innentől elszabadul –
– és csak amplifikálódik

 

átvett a frekvencia –
– a húr tovább rezeg
megállíthatatlan –
– a húr tovább rezeg
és te is az vagy –
– a húr tovább rezeg
meg fogsz fulladni –
– a húr tovább rezeg
rosszul leszel –
– a húr tovább rezeg,
vagy hánysz –
– a húr tovább rezeg
vagy elájulsz –
– a húr tovább rezeg

 

önkontroll vége –

 

– a húr te lettél
rezonálsz –
– önkívületben
és ez szar –

 

a súrlódás mindig jelen van,
a rezgő rendszer energiája
fokozatosan felemésztődik,
amplitúdója egyre csökken.

 

– azt hiszed véged
hideg víz –
– azt hiszed véged
tele tüdő –
– igen, biztos véged
üres tüdő –
– minek, úgyis véged
tele tüdő –
– nem érted, hogy ennyi
üres tüdő –
– fenébe is…

 

még egyszer –
– még egyszer

 

az istenért –

 

– még egyszer

 

okozz magadnak fájdalmat –
– bár úgyis véged
érezd azt a rohadt fájdalmat –
– bár úgyis véged
nézz egy statikus pontra –
– minek, úgyis véged
koncentrálj arra a cseszett pontra –
– minek, úgyis véged…
de –
– az erő is véges
nemo est perpetuum mobile –

 

– csitulj.
– csitul.
– csitt.

 

viszkózus csillapítás

 

– Míg újra meg nem pengetnek –

 

(rezonancia)

 

 

Míg kitart a lélek

 

Emígy történt:

 

Egyedül szélesebb időm tengere
mint amit átúszni akarok.
Ha úszni akarok.
Ha úszni tudnék.

 

Féltem a mélyvíztől.

 

Jónás elnyelte szavaim,
itattam az átkot,
mint nyári hullócsillagot,
szórtam szerte rátok.

 

Latolgattam esélyem,
nem érdemes szóra,
számoltam és forgattam,
nincs még vonulóra.

 

Kihúztam hát magam
daccal szemekbe nézve,
nesze nektek, vagyok.
Nem úgy lesz a vége

 

ahogy akarjátok,
hiába lesitek,
hiába várjátok,
ha föld alá kívántok

 

rajtam nem fog bűbáj,
csapjon bár bú vagy báj,
nesze neked műszáj,
csücsöríts ha muszáj.

 

Csücsöri verebek
csicsergik időmet:

 

Tavasz
Dac
Nyár
Dac
Ősz
Dac
Tél
Fekete éjszaka.
Szeretett hiány.
Megenyhülés.
Szeretethiány.

 

Szólj hozzám valami szépet,
én csendben közelebb lépek,
kedd estéken majd én leszek
a faladon őrködő lélek.

 

Isten veled Jónás,
Isten a szavakkal,
a túlsó parton találkozunk
egy sörre, netalán kettőre.
Jelenleg kell éljek,
míg kitart a lélek.

 

Emígy lesz.
 
 

kilometrik_13_oldal (1)
 
 

Időlidérc

– Retrospektív vagy Prospektív –

 

I.

 

Kitalált s kitálalt vagyok,

akárcsak időm,

mely, nem értem miért,

de végesre lett nyesve.

 

Minden nap egyre gyorsabb,

– ni, ez is egy este –

másnaposan megrémít,

amint idősek sopánkodása

csapja meg fülem

egy véletlen utcasarkon.

 

II.

 

Ketyegve telnek a napok,

ha már lemagáznak az utcán a fiatalok,

ha már a gyerekek csókolomot köszönnek,

szarkalábaim nőnek,

szarkalábaim nőnek,

szemem alá

estszínű holdívbe taposnak.

 

III.

 

Szürkés rózsaszín varjúval.

 

Ismét ősz van,

fákat színez a fodrász,

eközt én őszülök,

kiegészítjük egymást.

Szürkeségem puzzle,

az utca mozaik,

kedd estéken sörben

lelek boldogságra

egyik sarkában.

 

Ez évben hármat öregedtem.

 

Minden mocorog,

de nehezen moccan.

Egymás vérét szívjuk

változó sorokban.

 

IV.

 

Rohanó évek ütemtelen érintése

szárítja arcodról a mosolyt,

szád sarka egyre konyul,

vége lidérc álom,

tarka-barka halálom.

Meglátjuk barátom.

 

– az embert fel kéne készíteni,

hogy rendesen tudjon szenvedni. –

 

A felnövést szebbnek adják el,

de mikor ideje itt lehel,

biza’ babám,

először pofára,

majd seggre esel.

De időben (idővel) megtanulsz

más piszkában kúszni.

 

Inkább hal(l)j meg állva,

– mondják –

minthogy térden élj!

Ők még el is hiszik, hogy

így csinálják, de persze

ide-oda dob az Út,

ide-oda dob a pénz,

ide-oda igazgat a piac,

ide-oda terelget a vallás,

ide-oda sodor a politika,

ide-oda sodor a sors,

– hó hó, nincs sors-

csak hatás, rá ellenhatás,

elfeledett, de ismét

felkapott gondolatok,

valaki már kihányta,

valaki már megrágta,

valaki vakol vele,

nincs benne semmi merész,

hiányzik egy csöppnyi ész,

bizony hazudik mind,

disznóság az egész.

 

Hajrá,

csináld hát,

ha mindened beleadod,

végül meghozza jutalmát.

 

Hajrá,

csináld hát,

ha mindened beleadod,

fittyet sem hánynak rád.

 

Esetleg a kocsmában

majd beszélnek rólad.

 

– elvégre ebben a tempóban

kocsmába,

kórházba,

templomba,

temetőbe kerülünk mind,

utóbbi biztos –

 

Gömbben a pont végtelen,

légy a vendégem

bármelyiket megkülönböztetni.

Törött álmok,

bűze tátog,

sörben ázó borvirágok…

 

Nagyjából ennyi.

 

Nehezen orvosol a recept,

nehezen receptel az orvos.

 

Sorban állunk sokat

reklámozott gyógyszertárak

előtt még egy kis időért.

 

V.

 

(Alzheimer)

Ha majd elfelejtek önmagam lenni.

Akkor inkább te leszek.

Vagy senki.

Pillanat és Semmi.

 

 

Eggyé váltunk, Te, én és…

 

Nyikorogva csapódott be

utánunk a fürdőszoba ajtaja,

ábrázatunk egy volt,

ajkaink egymásba gabalyodtak,

mintha összeforrtak volna.

Szemedbe néztem,

markomban tartottam arcod,

majd felsőd lassan kigomboltam,

aztán a nadrágod,

légy meztelenül természetes,

amilyennek az Úr akart,

és én akarlak,

jé, már én is az vagyok,

mint ahogy az Úr

és te akarsz.

Vízzel tölteném föl a kádat,

de magadhoz húztál,

én megragadtalak,

eggyé váltunk,

Te, én és a mosógép.

Most már tényleg megtöltöttem,

forró volt, mi is,

eggyé váltunk,

Te, én és a víz.

 

Percek teltek,

a víz lassan elhűlt,

akár a mámor.

Mi csak feküdtünk,

bőrünk morcosságán

szórakozva,

én hanyatt, Te oldalt,

fejed mellkasomon.

Lassan vacogni kezdtél.

 

Megsimogattam arcod,

erre azt mondtad:

– Ennél jobb nem lehet.

Nem kérdés volt.

– Így kéne vége legyen… – folytattad –

Én erre csókot nyomtam homlokodra.

felpillantottam,

jé, ott egy borotva…

Melodramatikus epilógus.

 

Röhögve másképp döntöttünk.

Inkább eggyé váltunk,

Te, én és az asztal,

inkább eggyé váltunk,

Te, én és a sarokülő,

inkább eggyé váltunk,

Te, én és az ágyunk,

inkább eggyé váltunk,

Te, én és az álmunk.

 

Mikor megébredtem,

azt hittem arcod lesz a hajnal,

de Te az ablakban álltál,

már felöltözve,

az ébredező utca

álmatag képébe néztél,

majd észrevettél

és, szárazon, ennyit mondtál:

 

– Semmi sem tarthat örökké,

de este találkozunk…

 
 
 

Varga Sándor–György 1989-ben született Nagyváradon. A kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett mesteri diplomát. Jelenleg Kolozsváron él.