Versek




Hallótávolság

 

Még hallasz? Még hallak.

Még hallasz? Még hallak.

Még hallasz?

Nem tudom, válaszolt-e.

Vissza se gyere, mondhatta volna,

dehogy megyek, felelhettem volna én,

ehelyett elhelyezkedtünk a hallótávolság határain.

Állok, én hülye, elfogytak az irányok.

 

A boldog emberek azt tanácsolják, kövessek

mindenféle hangokat, a lélekét, a szívét.

Hát, nem tudom. Én épp az ő hangja elől

menekülök, de belőlem szól,

és arra terjed, amerre fordulok.

 

Különben a sok forgástól elveszítettem a

térérzékemet, tényleg nem megyek sehová.

Még hallasz, kérdezem kicsit halkabban,

ha közelebb jött titokban,

hátha válaszol.
 
 
 

Rombolás

 

Most,

hogy végre formát nyert a kifelé,

megtorpanok.

A gonosz türelem folyton bennem motoz,

de én csak arról beszélek, hogy gonosz,

arról nem, hogy türelem.

Kicsempészek innen mindent, mondtam,

de a zsebeimet nem húzza az elveszett boldogság –

kifosztottan állok.

Micsoda szégyen boldogságról beszélni.

 

Magam ellen játszok:

ez egy élhetetlen város.

 

A szeretetre szükségem van, ezért

vázlatpontokra bontom a szeretetet –

nem rend: rombolás. Mozog a modell,

nem találok fogást rajta,

és ha mégis nyugton marad,

azonnal hazudni kezdek.
 
 
 
 
Purosz Leonidasz: 1996-ban született Szegeden. Jelenleg a budapesti ELTE magyar szakos hallgatója, verseket ír és slammel.