Versek, költők, székek




lege_artis_aprilis_25.
 
A több mint két és fél éve elindított, százkötetesre tervezett Székely könyvtár sorozat egynegyede már megjelent nyomtatásban, a huszonhatodik kötet éppen az elmúlt esztendő végén került kiadásra, és a Régi székely költők címet viseli.
 
Ahogy a címből is kiderül, nagyjából a kora újkortól kezdődően egészen a romantikáig találunk szerzőket, ha átlapozzuk a könyv végén a kötet szerzőinek mutatóját, ahol a költők születési és elhalálozási dátuma és helye mellett néhány alapvető életrajzi adatot találunk. A legelső és legkorábbi beválogatott alkotó Bogáthi Fazakas Miklós (Torda, 1548 – Kolozsvár, 1590), a legkésőbbi pedig Dózsa Dániel (Makfalva, 1821 – Buzásbesenyő, 1889). Azt látjuk tehát, hogy előbbi Giordano Brunóval egyazon évben született, utóbbi pedig mindössze két évvel volt idősebb Petőfinél. Ez a nagyon széles merítési időszak egyáltalán nincsen hátrányára a kötetnek, hiszen a születési évük alapján kronologikusan beválogatott szerzőket végigolvasva végigkövethetjük a magyar költészeti hagyomány fejlődését, annak poétikai szempontból fontos átalakulásait, változásait. Igen érdekes végigkövetni, ahogyan a Szenci Molnár Albert által olyan erősen kritizált („Számtalan az soc vala vala vala”), egyhangúnak ítélt bokorrímes (nagyon gyakran ragrímes) strófáktól eljutunk a különféle antik strófaszerkezetek megvalósításáig.
 
E csaknem háromszáz év egy szűkebb területhez köthető poétáinak áttekintése több okból igen fontos szövegkorpuszt eredményez. Egyrészt a már említett poétikai alakulás végigkövethetősége teszi érdekessé, másrészt az, ahogyan egyazon köteten belül kontrasztba kerülhetnek eltérő korok, eltérő költői hangjai, harmadrészt pedig egymás mellé kerültek olyan szerzők, akik nagyon szervesen beépültek a magyar irodalmi kánonba, mint Mikes Kelemen, Apor Péter vagy éppen Baróti Szabó Dávid, és olyanok, akik különböző okokból az adott kor irodalmának kánonjában periférikus helyet foglaltak el, mint például Daniel Polixéna. Ez utóbbi bekerülése a kötetbe e tekintetben azért is fontos, mert ráirányítja a figyelmet, hogy egy szerző még a magyar felvilágosodás korában is hátrányos megítélés alá került csupán a neme okán. Bekerül a kötetbe ugyanakkor Újfalvy Krisztina is, aki a 18. század végének, 19. század elejének emblematikus figurája, ami a nők irodalmi emancipációs törekvéseit illeti.
 
Mint már utaltunk rá, a szövegek elsősorban kronologikus elv nyomán kerülnek egymás mellé. Ennél fontosabb és problematikusabb kérdés, hogy mi alapján válogatták be az egyes szerzőket az antológiába, milyen szempont szerint minősíthető egy 16–19. századi alkotó székelynek a 21. század távlatából, és milyen szempontot érvényesítettek e tekintetben a szerkesztők. Azt látjuk ugyanis, hogy az egyértelműen a történelmi Székelyföld valamelyik településén született vagy elhunyt költők mellett vannak olyanok, akikről a könyvben rendelkezésünkre álló adatok alapján nehezebben indokolható a Régi székely költők című antológiába való bekerülésük. Megjegyzendő, hogy a születési és elhalálozási helyet objektív, ellenőrizhető szempontként jelöltem meg, de maradéktalanul ez is csak a székelyföldiség, nem pedig a székelység bizonyítéka lehet. Kétségtelenül minden szerzőnek van valamilyen szoros vagy kevésbé szoros kötődése a Székelyföldhöz, székelységhez, de túlságosan sokszínű társaságról van szó ahhoz, hogy könnyedén ugyanazon, a székely identitás egy-egy hordozójaként határozzuk meg őket. A kötet szerkesztői erre nézve nem nyújtanak biztos támpontokat, az Utószó helyett alcímet viselő, versek után beiktatott rövid szöveg reflektál erre a problémára. Azonban többnyire azokat a – fentebb már jelzett – kérdéseket veti fel, amelyek az olvasóban is szép lassan felmerülhetnek,  de az egyértelmű válaszok vagy a végül érvényesített szelekciós szempontok feltárása itt is hiányzik.
 
Ebben az értekező szövegrészben jelenik meg egy zárójeles gondolat, ami további kérdéseket vet fel: „E költők némelyike maga is székelynek vallotta magát”. Ez pedig azt feltételezi, hogy a többség nem. Felmerül tehát a kérdés, vajon mi indokolja hogy az olyan szerzők, akik nem vallották székelynek magukat,  bekerüljenek a kötetbe, vagyis hogy a szerkesztői elgondolás szembe menjen egy adott alkotó öndefiníciójával.
 
A legkézenfekvőbbnek az tűnik, hogyha egy kanonizációs, hagyományteremtő gesztusként közelítünk a kötethez. Ez esetben arra számítunk, hogy egy olyan ívvel találkozunk a szövegek áttekintése során, amely egy adott közösség múltjának, gondolkodásának, érzelmeinek, fontosnak talált értékeinek művészi lenyomatát adja. Ha ilyen törekvésként értelmezzük, a magyar irodalomtörténet-írói hagyományt is figyelembe véve, kevésbé tűnik fontosnak az adott szerzők etnokulturális hovatartozása, sokkal inkább a fent említett komponensek, amelyek azt a bizonyos ívet adják, játszanak közre. Gondoljunk csak a barokk hőseposz-szerzőnkre, a máig a nemzeti kánon egyik alappillérét képező Szigeti veszedelem szerzőjére, Zrínyi Miklósra, aki horvát bán volt. Azt látjuk például az eposz esetében, hogy az adott kötött antik műfajt oly módon tudja átültetni egy keresztény értékrendbe és magyar történelmi horizontba, hogy a közösség öndefiníciójának és a közösségi emlékezetnek alapmunkájává váljon. Ez indokolja tehát azt, hogy egy horvát szerző a magyar irodalmi kánonba úgy kerülhet be, mint egy műfaj legjelentősebb művelője.
 
Az általunk vizsgált kötet rendkívül heterogén, néhány szövegben tematikusan is megjelenik Székelyföld vagy a székelység, de leggyakrabban csak említés szintjén. Alig néhány klasszikus értelemben vett hazafias vers vagy a székelységet tematizáló költemény kap helyet benne. Zsoltárfordítástól névnapi köszöntésre írt kalligramig számos műfajú és témájú költeménnyel találkozunk, amely bizonyos szempontból a kötet nagy értéke, ám ha kanonizációs gesztusként közelítünk hozzá, akkor ez a heterogenitás nem szerencsés. Nem szerencsés abban az értelemben, hogy nem bizonyítja, hogy az egyes szövegek immanensen magukba foglalnak olyan értelemalakzatokat, gondolatokat, értékeket, amelyek valamilyen módon a székelység múltjának művészi megvalósulását adnák. Emiatt sokkal inkább úgy érezhetjük, hogy egy mesterséges (székely) kategóriába helyeződnek bele az egyes költők.
 
Ez a (mesterséges) székely kategória megteremtése azért tűnhet problémásnak, mert nem reflektál arra a különbségre, amely a mai székely identitás és az Unio Trium Nationum során élő székely identitás közt fennáll, ez utóbbi ugyanis nem etnokulturális identitás, mivel az Unióban résztvevő nációkat elsősorban nem az eltérő nemzeti kultúra, hanem a magyar királytól kapott privilégiumok, politikai intézményeik és osztályhelyzetük különböztette meg. A különbség figyelmen kívül hagyása pedig azért különösen megtévesztő vagy veszélyes, mert az antológia egy olyan időben, társadalmi és politikai kontextusban jelenik meg, amelyben a fogyasztói kultúra elemei külön hangsúlyt fektetnek a kortárs magyar politikai párbeszéd által szimbolikus térré avatott Székelyföld, székelység autenticitásának kihasználására.
 
Annak ellenére, hogy egy rendkívül értékes, sokszínű szövegkorpusz nagyon precíz filológiai kutatás utáni pontos közlésével van dolgunk a Régi székely költők című antológiában, ha nem tudja függetleníteni magát ettől a székelységre építő piaci logikától, a hagyomány feltárása helyett egy reflektálatlan identitásfélreértést generál.

 

Régi székely költők. Hargita Kiadó­hivatal, Csík­sze­reda, 2014.