Verskötetnyi mondatok a szabadságról (Markó Béla újabb versei nyomában)




 

 

Markó Béla verseskönyveinek olvasóit (sokan vannak) nem lephette meg, hogy újabb kötetében csupán mutatóul találnak kötött formájú verseket, ellenben zömében a kötetlenség alakzataiba ütköznek. Hiszen Markó Béla sokműfajú szerző, sokhúrú poéta, versbeszédének változatai „magyaros” és „meghonosított” formákban tanúsítják, hogy a környezetről, a múltról, a világhoz és a családhoz fűződő kapcsolatokról lényeges mondanivalója van, a létezés alapkérdései újra meg újra felvetődnek lírájában; mint ahogy a múltból ránk maradt és nem egyszer szinte körülírhatatlannak tetsző tényezőkhöz igyekszik meglelni a leginkább beszédes formákat. Ilyen beszédes forma, amelyet kissé pontatlanul, igaz, jobb kifejezés híján, szabadversnek nevez a poétika, amely látszólag mentesíti alkotóit a szabályozott ritmustól, a jelentésességet hordozó rímtől, nem kevésbé szétfoszlathatja a poeta doctusszal, a művészeti múlt újra-felfedezését-közvetítését vállaló alkotói törekvésekkel összefüggő, többnyire virtuóz előadásmóddal zengő poézis képzetét. Markó Bélának éppen ez a kötete igazolja: az ún. szabadvers csak másféle felelősséget, másféle költői tudást, másféle előadásmódot igényel, mint a kötött formájú változat; a költészeti/költői fegyelem nem takarítható meg, a látszólag és helyenként nemcsak látszólag az élőbeszédhez (vajon kiéhez? talán nem a lírai énnek elgondolt beszélőéhez?) közelítő versek nem használják ki, amit esetleg a vers szabadságának hinnénk, hanem – legfeljebb – külsőleg érzékeltetnek valamit abból a különbségből, amely a költészet különféle alakzatai között kimutatható. A magyar szabadvers számottévő képviselői, mint a zsoltáros-ótestamentumi beszédet a modernségbe emelő Füst Milán, netán az avantgárd új grammatikáját meglehetősen rejtetten versbe építő, szabadabb áradású és asszociációkat versbe szerkesztő Kassák Lajos poézise tudatosította, hogy nem elegendő rímtelen és kötetlen sorokat egymás alá írni; a szabadversnek vannak „kötöttségei”, lehet-van „zenéje”, dallama, mely nem engedmény a hagyományosabb lírának (óvatosan kérdem: az ótestamentumi zsoltárok nem tartoznak-e a hagyományok közé?).

 

Markó Béla kötete ezúttal is szigorú megszerkesztettségével tűnik ki, a ciklusok darabjai azonos vagy hasonló tematika alapján kerülnek egymás közelébe, „nagy” témáival ebben a könyvben is találkozunk. Néhány „nagy téma” természetesen fölerősödött tónusban szól, másnak talán kevesebb, de nem súlytalanabb szerep jut. Attól sem tekinthetünk el, hogy a kritikusi versértelmezéseket többnyire megosztó gondolkodás (elsősorban a közéleti líra ügyében, mely nem feltétlenül „küldetéses”) Markó Béla számára sosem maradt mellékes tényező, ezúttal (is) ciklusba szerveződve ismerjük meg világnézetét, vision du monde-nak mondhatnók a félreértés elkerülése kedvéért, mint ahogy a kert megannyi csodája (Voltaire óta a kert a „világ”, melynek művelésén szüntelenül fáradozni kell), egy hajléktalan asszony beállítása egy, a groteszkkel érintkező zsánerképbe (itt a torz kap emberi vonásokat, anélkül, hogy az „ideális” felől szemlélhetnők), az egyre több versben szólamként jelentkező időiség, amelyet az érzékenység korában mulandóságnak emlegettek – és nem utolsósorban (itt már cikluscímet kell említenem): A vers hatalma, mindez korántsem megmerevített, ismétlődő magatartásformaként lesz költészetté, hanem az állandóság a többnyire kényszerű, ritkábban örömteli változásban hirdeti az Erdélyi nyár, a nyitóvers tanúságtételét, Erdélyben és Erdélytől távolabb szerzett Petőfi-versrészletekre hivatkozva, miféle rész-egész viszonyt kell végiggondolnia annak, a hazát illetőleg az egy és a kettő szembesülésén kell töprengenie, ki (a költővel szólvást) tegnap is, ma is – nem könnyelműen – a húrok pengetésihez fog. Mint ahogy egy 1989-ben elhangzott gyermeki mondat kortársi és utókori érvényessége sem tűri sem a leegyszerűsítő feleletet, sem a visszhangtalansága ellenére a felejtést. A mondat a szabadságról akkor elhangzott, visszavonhatatlanul, noha manapság inkább a „szabadvers” ritmusában él, mára mintha megszűnt volna visszhangja.

 

Külön figyelmet érdemelnek azok a versek, amelyeket az istenkeresés motívumai szőnek át. A valaha „istenes” költészetnek nevezett versbeszéd vívódó költőre vall, aki nem fogadhatja el gondolkodás és megfontolás nélkül, ami egyeseknek megvilágosodás, másoknak, a XX–XXI. században, létértelmezés. A versben körülírt életrend mellőzhetetlen része a szenvedéstörténet felidézése, nem kevésbé az Istentelen grammatika (ez verscímként funkcionál), a teremtő(d)és sok-sok titka, valamint a Caravaggio-képen megpillantott hitetlen Tamás bizonyosságot igénylő hite, továbbá az, amit a XVIII. század hívő-hitetlen franciái problȇme du malnak, a rossz problémájának mondtak, választ várva, hogy a teremtésben miért van helye, szerepe, vonzása a rossznak.

 

Összetett, a könnyed megoldásokat elutasító versbeszéd a Markó Béláé, mely nem hisz a misztériumjáték céltudatos, egyenes vonalú alakzatában, hanem annak színét és visszáját egyaránt meg kívánná nevezni, mely történettel összefüggésben kérdéseket tesz föl, melyekre nem érkezik válasz, ellenben szokatlan-rendhagyó hozzáfűznivaló akad egy furcsa helyzetnek kevésbé feloldására, mint inkább kettősségét (a nevetséges és a felemelő együttes „igazságát”) tudatosítandó. Mindehhez érdemes hozzáfűzni, hogy az Ige nemcsak kezdetben volt, hanem igévé, majd mondattá bővülve, utóbb történetté válva áthatja a szentet is, a profánt is, a kenyér és a bor pontosan egymásba illesztett szavak: hogy kinyíljon a rózsabimbó, ezt már Csokonai sürgette, de azt, hogy „gyűl a bimbóban a Festék, akár Jézusban az erő,/ hogy a földi sötétségből kilépjen/ egy sohasem látott fényességbe” (a rózsabimbó? Jézus? mindkettő), ez Az örök parafrázis (ismét „szakszó” az irodalomból) leleménye. S ha minden (vagy a legtöbb) út a költészethez vezet, a költészetből viszont visszavezet minden (legtöbb) út a létezés különféle tartományaiba, amelyek Markó Béla lírájában „teremtett világ”-gá összpontosulnak. Amely idézetformában ugyan több ízben merít a magyar modernség első nagy hullámának két, egymással eltérően párhuzamos és párhuzamosan eltérő költője (Ady–Babits) lírájából. Az idézetek a költészetben-létezéssel tanúsítják, mint transzponálható a modernség korai szakasza a XXI. század – ha lehet – még inkább kiábrándító körülményei közé. Ekként gondolja újra az Ajakkerekítés első megközelítésben talán a tíz legszebb magyar szó Kosztolányi gyűjtötte sorát, szemben a más írásképpel jelölt nyelv eltérő hangzósságával; valójában a legszebb szavak mégsem a költői képzeletben, hanem referenciális valóságukban, alkalmiságukban foglalják el helyüket annak a személyiségnek nyelv- és sorstörténetében, akinek kontextusába illeszkednek a más írásképű szavak is, és akinek a hétköznapok szűkebb környezetében sosem kimondott szószerkezetek teszik zengősebbé az állomásról állomásra elismételt, sokak számára kevéssé érdekes szószerkezeteket. A nyelvi szépség nem merő hangzás, de nem is csupán megszokott „jelentés”. Hanem megélése valami elhangzottnak, ismerősen csengőnek, amely nem a Kosztolányi által felsorolt egytagú szavak révén, hanem ennél jóval egyszerűbben, a történelemtől mégis bonyolítottan ünnepivé teszi azt, ami akár természetes is lehetne.

 

Markó Béla nem Illyés Gyulával vitatkozik kötetcímével (Egy mondat a zsarnokságról – szabadságról), a zsarnokság rejtetten búvik meg a kötetben. A vers hatalma ellenállásra késztet, A föl-földobott Ady csak címmel utal (a neves Ady-versre), annál inkább az ábécé betűi által megindított gondolatsorra, indításra és visszavonásra, anagrammatikus összefüggésekre, az Ady-létezés betűrejtélyeinek sugalmazására. A kötet legdrámaibb pillanata annak a néma beszélgetésnek rögzítése, amely Kolozsvár és Marosvásárhely, Egyed Péter és Markó Béla között folyt, a lehallgató tisztek bizonyára nagy bánatára. Az egymásnak küldött csönd a mélyebb értés jeleként fogalmazódott meg; mint ahogy a kötet versei, verssorai között is ott leljük a költői hallgatást, hogy aztán a hallgatások summájaként mégis kialakuljon a gondolatmenet. Az elmulasztott lehetőségeknek nyomasztó a súlya, de a verseskötetben ott a remény. Hogy versben mondatott ki. Minden még oly apró mozzanat beíródik a versbe. Ettől lesz önmagán túli jelentése.

 

 

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020.