Vesztegzár




Vincent Van Gogh: Tavaszi kert, 1884

 

Emiliano kórházba került. Tüdőgyulladás. Állítólag jól van. Nem ismerem, de Lala gyermekkori barátja. Megkért, hogy imádkozzam érte.

 

Azt olvasom Florian Illies könyvében, hogy az öreg Ferenc József minden nap, ugyanabban az órában sétálgatott a Schönbrunn kertjében. 1913-t írunk. Nem messze az öreg császártól egy csalódott fiatalember lődörög, akit nem vettek fel a festőakadémiára. Pedig mennyivel vidámabb lett volna a XX. század, ha mégis felveszik! Egy másik pedig nemrég érkezett Oroszországból, tanulmányt fog írni, mert Lenin erre kérte. Vele is akkor jártunk volna jobban, ha ott marad kecskét őrizni valami istenháta mögötti grúz faluban! És szidja még valaki a roskatag Ferenc Józsefet!

 

Megkísért a gondolat, hogy kitörlöm az ismerőseim közül azokat, akik apokalipszist vizionálnak. Tusakodom magammal, mert mindenkinek joga van a félelemtől megbolondulni, istentagadóvá lenni, párbajra hívni Puskint, sámánnak öltözni, kakukkfűvel kiűzni a kórságot, Napistennek áldozni és bármilyen más formában őrjöngeni. Szóval senkit sem törlök ki. Lehet, csak gyáva vagyok.

 

Ferdinandy Mihály arról értekezik: az ibérek kizárták magukat abból a dögvészből, amelyet protestantizmusnak hívunk.  Minden baj okozója ez! Igaza lehet, mert az eretnekégetés sem esik olyan jól, ott ahol nincsenek eretnekek. Ha már égetünk, akkor legyen értelme! Mert elvégre az élet mégsem egy Rejtő-regény, ahol azért ragadnak vesztegzárba emberek, mert valakik összeszélhámoskodnak egy kiadós áljárványt.

 

Hollandiában elloptak egy van Gogh-festményt. Budapesten egy ételfutár meglépett negyven adag ebéddel. Ebből is látszik: a legínségesebb időkben táplálkozni és a kultúrát magunkba szívni szükséges! Lehet, az élet mégiscsak egy Rejtő-regény!

 

Mindenki nyakba-főbe közvetít. A Metropolitan Opera a Tannhäusert. Ez az operahős is be van zárva, mégpedig Venus kéjbarlangjába –megvalósult férfiálom. De szabadulni akar onnan! Mert, hogy – magyarázza a férfi az egyre dühösebb Venusnak – vágyik látni a kék eget, a csillagokat, átélni az évszakokat. Egyszóval: szabadságot akar. Venus nem tűnik megértőnek. Mintha nem sokat adna a nagybetűs szabadságra. Sőt! Miért nem elég Tannhäusernek az, ami van? Költői a kérdés, ezt Venus is érzi, ezért inkább megátkozza a férfit.

 

Lala egy szót sem ír. Nem tudom, mi van. Csak reménykedem, hogy Madridban a helyzet változik.