Villanás




 
 

Nem szeretek online stoppolni. Idegenek autójában mindig kissé szorongok. Aztán azok a förtelmes, olcsó illatosítók, amikről valamiért mindenki elhiszi, hogy illatosítanak, és helyük van az autóban, miközben csak a gyomrot piszkálgatják émelyítő szagukkal. Szerencsére mindig tudok aludni utazás közben, annál jobban azért nem zavarnak a körülmények. De persze utazáshoz a vonat az igazi. Csak a stop gyorsabb, így néha szükségszerűbb. És a vonat monoton zötykölődése okozta egyenletes álomképek helyett itt minden kanyar után más vízió jelenik meg. Általában egész úton egyfajta delíriumos állapotba kerülök, gondolatok, látomások alakulnak és foszlanak szét egyik pillanatról a másikra. Ami közös bennük, hogy amilyen gyorsan jönnek, úgy múlnak is el, és ha hirtelen feleszmélek, nem tudom, egy pillanattal azelőtt mit láttam, mindenféle nyom nélkül szívódnak fel a semmibe. Dülöngélek az első ülésen jobbra-balra, fékezés, előre, mező, bárányok, vizsgák, Kutyfalva, kutyafasza, a vizslám, fékezés, tavalyi vizsgák. Minden kavarodik, és semmi sem tiszta, minden fárasztó és bonyolult. Így telik el két-három óra ilyenkor, valóság és álomvilág határán utazva, miközben duruzsol a fülemben a Kispál.

 

Régen többször, most már ritkábban, csak ha muszáj. Most muszáj. Nem tudom, miért. Lerobbant az autóm vagy mi. Szunyókálok, már egy órája utazom, ilyenkorra már teljesen elveszítem a valóságérzetem. Még ketten utaznak mögöttem, egy darabig beszélgettek, macskákról, meg valami fesztiválról, aztán elhallgattak, gondolom, alszanak. Az utazás a te drogod, mondta egyszer egy haverom, mikor meséltem erről az állapotról egy kocsmában, tavaly, erős kanyar balra. Túl gyorsan megy, nem szeretem. Mintha eszembe jutna, miért megyek, vagyis tudom, ott van hátul a gondolat, áthatja a tudatomat, de nem tudom megnevezni, nem is fontos, csak az autópálya készülne el, de az sosem fog, mert japánok vagy kínaiak vagy mik, erős fékezés, szemből villantanak.

 

Koncert. Harmadik sorban állok két haverom közt. Ha valamiért, akkor a rengeteg koncertért szeretem a nagyvárost. Imádom, ahogy a zene dübörög és körülvesz, ahogy a zenészek együtt élnek a zenéjükkel, ahogy a közönség mámorosan vonaglik a ritmusra, és villódzó fények táncolják körbe az emberek közti szűk teret. Mindig két haverommal jövök, koncertcimbik. Nem is olyan rosszak, ugye, kérdi az egyik, az örök szkeptikus, már sokadjára. Milyen fasza hangzása van, mondja a másik, az örök lelkes, már sokadjára. Mindig ezt mondják, és csak ezt, minden koncerten, legalább ötször-hatszor alkalmanként. Régen viccesnek találtam, hogy ilyen tikkjük lett ez a pár mondat, és mosolyogtam, de mostanra meguntam, de azért erőltetem a mosolyt. Nem vagyok annyira részeg, csak olyan pontjólvagyok. Az első sorban egy szőke lány. Már a múltkor is láttam, szép a mosolya, kék a szeme. Milyen fasza hangzása van, ocsúdok fel a bambulásból, és térek vissza a zenéhez, és a nem is olyan rosszak ugyé-hez. Most végre ráveszem magam, elindulnék a lány felé, de a színpad szétesik, az emberek arca elváltozik, a fények konszolidálódnak és egy székbe kerülök.

 

Gyűlés. Lassan ebédidő, füllesztő meleg, légkondi nem megy (spórolunk?). Unalmas és lényegtelen. A laptopom képernyőjét bámulom, és benne a visszatükröződő, alig felismerhető arcom. Közben megjelennek valami grafikonok, szerkeszteni próbálok, dolgozni ezeken a haszontalan mítingeken. A téma a cég ujjászervezése, a költségcsökkentés és bevételnövekedés. Leépítés. Előttem a néhány névből álló lista. Az eltanácsolásra ajánlott (milyen gusztustalan eufemizmus) beosztottjainkat kellett összeírni. A családapából egy számot. Mert alattam kevés ember van, és mindenki apa, aki a gyerekéért csörtet és tűr, én meg egy kidobható számot kell csináljak belőlük. Ide kerültem, de mindegy, csak a fizetés, azt bizony nem adják ingyen, és a sört sem a kocsmában, és a virágot sem a nődnek, és persze majd az iskoláztatás, egyetem, az biza sokba kerül, és ha le kell merülni érte a szarba, akkor nincs mit csinálni, le kell merülni, legalább nyakig, de ha a fejed búbjáig vagy benne, már az sem számít. És köszönd meg minimum a Jóistennek, de inkább a főnöködnek, hogy kényelmes munkád van, és nagyobb fizud, és hallgass, protestáláshoz meg ott van a tükör, amiben jól szembeköpheted magad majd este. Az irodában mindenki bambul maga elé, és számolja a perceket. Telefonrezgés, sms. A képernyőn zavaros szöveg jelenik meg, összemosódó írás, valami émelygés fog el, és öröm, izgatottság. Üresedés a fejben, hidegrázás a forróságban, majd az arcomon a mosoly egyre szélesebb. Még ott ülök egy darabig. Aztán felálok, és kirohanok az épületből. Az ajtón kilépve az épületek eltűnnek, az iménti irodai szék autóüléssé alakul, a nap meg egy pillanatnyi villantássá.

 

Szemből villantanak. Egy harsány, eszelős nevetés parancsa indul el a központi idegrendszerből. Ez a két unalmas és lényegtelen kép jut csupán utoljára? A parancs nem ér el. Villantás. Erős fékezés. A csattanást még hallom. Sötétség.

 

 

 

Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE magyar-orosz szakos bölcsészhallgatója.