„Visszajön hozzám a nyelvem” – interjú Nagy Kata költővel, a JAK új elnökével




Első köteted egy darabig a kényelmes válaszok a félelemről munkacímen futott. Szerinted hogyan lehet válaszolni a félelemre? Van-e róla érthető beszéd, mielőtt meghaladja a hangsebességet, és az érzékelhető tartományon túlra kerül, vagy még megszólalás előtt elkaparja azt a nyelv önkényes árulása? És vajon mennyire itathatja át a válaszlehetőségeket a kényelem kényelmetlensége?

 

– A félelemre kényelmesen lehet válaszolni, de elsietve, megrettenve a félelemtől nem. Nem szabad, hogy a félelem nyomása miatt a választ elhamarkodjam. A nyelv számomra nem mindig önkényes, van, hogy jó és szelíd barátomnak érzem, olyankor együtt önkényeskedünk. Ez az, amikor tudok írni. Amikor nem tudok írni, akkor hónapokig semmi, aztán hirtelen valami megmagyarázhatatlan dolog történik, olyan, mint egy szerelembe esés egyszerre körvonalazható és megragadhatatlan pillanata: visszajön hozzám a nyelvem.

 

A kötet végül Inkognitóablak címen jelent meg, amely a privát internetes böngészés eszköze. Ilyenkor a böngésző nem őrzi meg az előzményeket, és többnyire olyankor használjuk, amikor előre tudjuk, hogy ami ezután következik, arra nem szeretnénk emlékezni – és azt sem, hogy más tudomást szerezzen róla. Bizonyos értelemben a tudatos felejtés eszköze. A cím fényében a kötet mintha egy kitartó keresés volna, melyet az elbeszélő egyszerre akar felejteni, felfejteni és elrejteni. Miért választottad végül inkább ezt a címet? Felejtés vagy elrejtés a szándék?

 

– A felejtés mostanában az ellenségem, úgyhogy inkább azt mondom, az elrejtésé, és a titokban leskelődésé.

 

És a hiány elrejtése szándékos, jól kiszámított gesztus, hogy a folyamatos, mindegyre felébredő hiányérzet motiváljon a keresésre? A takarásban rejlő kíváncsiságot próbálod előásni?

 

– Azt hiszem, nem a hiány motivál a keresésre, a hiány csak egyszerű seb. A kíváncsiság motivál, az, hogy mi motoz a dolgok mögött, a sötétben.

 

 

Fotó: Czimbal Gyula, MTI

 

A halál motívuma különböző konstellációkban köszön vissza a szövegekben, mindig új köpenyben jelenik meg, másra reflektál és másként nyeli el a fényt. Te mit értesz a fogalom alatt, minek a halálát? Ember, élőlény, tárgy, fogalom?

 

– A Földön élő organizmusoké. A darazsak halála az ablakpárkányon, a süné, akit átvittünk kézben az út túloldalára. A kaktuszunk halála. Nagyanyáim, ismeretlen nagybátyám, másik nagybátyám, nagyapám halála. Az összes kristálypoharaim halála, azaz egy egész készlet halála. A termodinamika második főtörvénye szerint tehát mindenki az entrópia felé igyekszik.

 

És a halált milyen minőségében próbálod megfigyelni? A halál mint tapasztalat a halott szemszögéből vagy az életben maradottak elvonási tünetei és bűntudata az elhunyt iránt? Elbeszélhető az élet legbiztosabb eseménye?

 

– „Emléke örökké szívünkben él” – gyakori felirat a temetőkben. Nagymamám, amikor gyerek voltam, úgy magyarázta, hogy aki meghal, annak a testéből kiszáll a lélek, és addig él, amíg megemlékezünk róla. Azt hiszem, borzasztó, hogy emlékezni kell a halottainkra. Az emberi emlékezet működése bonyolult és csalóka, és nem is tudjuk teljesen kontrollálni, tehát ha elfelejtem a halottat, kiszökik a szívemből, a felejtés bűnébe esek – ha tényleg így van, hogy az emlékezetünkkel tartunk egy halottat életben. A test ugyan funkcióját veszti a halállal, de felmerül a kérdés, hogy a halott test egyenlő-e a szeretett lény testével? A tudat vagy a lélek szökésére nincs racionális magyarázatunk, csak szeretnénk azt hinni, hogy van. A test halála elbeszélhető, ismerjük a biológiai folyamatokat, a vér összetöpped, a bőr is zsugorodik, megzöldülünk. A porladási idő 25 év. Ez ilyen egyszerű. Lekapcsolják a villanyt, és nincs ott benn senki. A lélek halálát nem hiszem el – Isten minden álmunkat megőrzi egy láthatatlan tartományban.

 

Mit lehet kezdeni a haldoklás szégyenével? És a haldoklóhoz való viszonyulás kényelmetlenségével? Vajon miért tölti el lelkifurdalás az élőket a halálszagban?

 

– Az egyik nagymamám rákban halt meg, épp hasnyálmirigyrákban, mint Esterházy, és épp csak egy hónappal előtte. Sokat beszélgettünk a haldoklás fázisában, főleg a fájdalmairól beszélt, hogy a kemótól mennyire rosszul van, de kérdezgettem arról, hogy hisz-e a halál utáni életben. Akkor nagyon magabiztosan azt mondta, hogy tudja, nincs ott semmi, nincsenek se elvárásai, se félelmei. Amikor legutoljára láttam, szépen elbúcsúztunk, állt a lépcső tetején, és még ő nyugtatott: ne félj, kisleányom, itt van már nekem az időm. Egyébként ettől tényleg megnyugodtam. Ügyesen csinálta, ekkor még szépek voltak a vonásai, de a végstádiumban már nem engedte, hogy az unokái lássák. Tényleg így emlékezek rá, integet a lépcső tetején, mondja, hogy ne féljek. Nem volt se halálszag, se lelkifurdalás.

 

Verseidben erőteljesen tematizálódik a megalázhatóság, a kiszolgáltatottság, az alárendelődés. A sebezhetőség kimondása erősebbé, magabiztosabbá tehet?

 

– Igen. Nem kellene félnünk egyáltalán. Se attól, hogy megmutassam magam, se attól, aki sebet ejt rajtam. Mindenki másképp sebesült, persze ez nem erény, csak azért mégis látjuk a másikban a sebezhetőséget is, meg a sérüléseit is. Nézem a kezem, hegek vannak rajta, sokáig utáltam magam a szándékosak miatt: vágás, csikknyom – most meg már az van, hogy azzal szoktam szórakoztatni magam, bezzeg egy replikáns hogy örülne, ha lennének kamaszkori önsajnáltató sebei, és még mindegyiknek a történetére ráadásul emlékezne is.

 
Szintén központi motívum az anya-lány viszony, a felelősség és a ragaszkodás alakzatai. Meddig tart valaki lányának lenni és mikortól kezdődik valaki anyjának lenni? Illetve ez mivel jár? Más nyelvet igényel? És miként képződhet meg átjárás a kettő között?

 

Mindig is az apám és az anyám lánya maradok, szerintem itt nincs -tól -ig. Az viszont biztos, hogy ha a szüleim meghalnak, onnantól kezdve leszek végérvényesen felnőtt és árva. Ettől persze előre rettegek. Az anyaság nyelve gyerekkorom óta ott munkálkodott bennem, készült a beszédre, amikor az öcséimmel gügyögtem.

 

Jelenleg dolgozol újabb szövegeken, vannak új költészeti projektjeid? És ha igen, milyen irányba mozdulnál el, mi az, amit most mondanál ki, változtatnál-e a megszólalási módon, illetve van-e olyan téma, helyzet, probléma, ami esetleg az első kötetből kimaradt, és úgy érzed, mindenképp meg kell írnod?

 

– Dolgozom szövegeken, egyszerre több irányba indultam el. Sok minden érdekel – persze kit nem? Az első kötetemből nem maradt ki semmi, azt lezártnak érzem. Amit mindenképp meg kéne írnom, az egy valamirevaló családtörténet, de a prózában még fejlődnöm kell. Most elsősorban magam számára készítek feljegyzéseket egy zöld bársonynoteszbe az emlékezetről.

 

Idén választottak meg a József Attila Kör elnökévé, melynek folyamata nem volt teljesen viharmentes. Mit gondolsz, miért alakulhatott ki néhányukban bizonyos fokú bizalmatlanság a jelöltségeddel szemben? És esetleg hogyan nyerhetnéd el a bizalmukat? Hogy érzed, az elmúlt hónapokban változott a megítélés, magabiztosabb lettél?

 

– Úgy érzem, hogy a bizalmatlankodás nem a személyemnek szólt. Itt arról van szó, hogy a szervezet évek óta nagyon nehéz helyzetben van – ennek oka főleg az anyagi erőforrások szűkössége, illetve az, hogy az állam éppen csak megtűri a peremvidéken a létezésünket. Ez természetes, hogy aggodalomra ad okot, és az is természetes, hogy azon aggódtak többek, hogy egy ilyen nagy múltú írószervezet elnöki pályázatára miért csak egy pályázat érkezett be. Azonban nem hiszem, hogy bárkinek is el kéne nyernem a bizalmát. Inkább elkeseredettséget vagy kiábrándultságot érzek a szervezeten belül, mintsem bizalmatlanságot. Új utakat kell keresni ebben a nehéz helyzetben, és nem szabad hagyni, hogy ez az elkeseredettség szervezetszintű legyen – de a problémák elhárítását nem lehet csupán egy hétfős elnökségi tagságtól vagy egy elnöktől várni. Az is érezhető volt az elnökválasztás idején, hogy az idősebb tagjaink egyfajta mellőzöttséget élnek meg, és én szeretném, ha az elnökségem ideje alatt lennének olyan emberek, akikhez szakmai tanácsért lehet fordulni. Azt szeretném, ha a JAK nem adná még fel, de a reménykedésen túl a túlélésért keményem meg kell küzdenünk majd, ez tény.

 

Literának adott interjúdban említed, hogy az elnökséggel november végére kész koncepcióval terveztek előállni. Lehet erről tudni már pontosabb részleteket?

 

– Igen, a munkacsoportok felállításáról beszélek, ami folyamatban van, de még szükségünk van időre. Igaz, hogy november végét említettünk, de azt gondolom, hogy a működési terv átgondolása és kialakítása miatt ez decemberre tolódik. Az NKA-pályázások egy részén túl vagyunk, nagyon hálás vagyok az összes elnökségi tagomnak: Deres Kornéliának, Urbán Ákosnak, Borda Rékának, Czinki Ferencnek, Hutvágner Évának, Ferencz Mónikának, Bende Tamásnak, és nem utolsósorban Németh Bálintnak, aki Kassai Zsigmondtól vette át a titkársági posztot. Nagyon lelkiismeretes a csapat, Gaborják Ádám és Kassai Zsigmond mindenben segítenek egyébként. A Magnet Bank KAP programjába is jelentkeztünk, valamint elbírálás alatt van egy pályázatunk a Nyílt Társadalom Alapítványnál, amelyet Deres Kornélia dolgozott ki, és a kulturális rendszerek erőszakos visszaéléseinek a leleplezési lehetőségeiről szólna a színház nyelvén. Elindult egy párbeszéd a JAK és Magvető között, Dávid Anna igazgatóval tárgyalunk arról, hogy a Prae helyett a Magvető lehetne a JAK-füzetek társkiadója a közeljövőben. Folytatódnak a Középiskolás fokon elnevezésű rendhagyó irodalomóráink, legutóbb a paksi Vak Bottyán Gimnáziumban járt Kemény Zsófi és Imre Ábris, az iskola igazgatónője a program után azonnal írt egy elragadtatott köszönőlevelet. Ezek lelkesítő dolgok nagyon.

 

Év végéig közösen dolgoztok Gaborják Ádám leköszönő elnökkel, fokozatosan veszed át az elnöki teendőket. A pozícióval járó munka és felelősség mennyire olyan, mint amire számítottál, mivel másabb az elképzeltnél? Mi az, amit imádsz csinálni és mi az, amire egyáltalán nem is gondoltál, hogy elnökként oda kell figyelned?

 

– Pont olyan, amire számítottam: nem könnyű, azonban szeretek olyan munkát végezni, ami, ha nehéz is, látszik az eredménye idővel. Ezért lettem tanár és ezért jelentkeztem elnöknek is. A rendszerbe folyamatosan energiát kell fektetni, hogy valamit ki is tudjunk nyerni belőle.

 
 

 

Nagy Kata költő, 1986-ban született Dunaújvárosban. Jelenleg Budapesten él. 2017 januárjában az ELTE BTK-n abszolvált magyartanári és nyelvfejlesztő mesterszakon, ahol 2012-ben magyar nyelv és irodalom – filmelmélet és filmtörténet szakos BA diplomát szerzett, szakdolgozata tárgya Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének trauma- és gyászközpontú elemzése volt. Az ELTE-n végzett magyar és filmelmélet szakon. Első kötete Inkognitóablak címmel jelent meg a JAK-füzetek sorozatában Balajthy Ágnes, Borsik Miklós és Orcsik Roland szerkesztésében, 2016-ban, ami a Horváth Péter Ösztöndíj három legjobb kötete közé került. 2017-ben a József Attila Kör elnökévé választották.