VOLT…




Reisz Gábor új filmjében semmi sem stimmel. A szakítással szembesülő reklámfilmes, Tamás életének egyes szakaszaira visszaemlékezve kutatja, vajon hol rontotta el. Vízióiban azonban csak egy-egy elem korhű, s mintha a jelen keretében viccelődne a múlt. Például a Pál utcai fiúk zenekar egykori plakátja nem műanyagos hullámpalával fedett szocreál buszmegállóban virít, hanem mainak tűnő ledek keresztfényében. S ez úgy tűnik, nem véletlen.

 

Reisz a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) című kitűnő önéletrajzi debütjében, a Simó Sándor osztályában (Hajdu Szabolcs [itt is szerepel], Török Ferenc, Pálfi György) „végzők” filmjei óta nem látott őszinteséggel készítette generációjának lebegő „Zeitgeist”-ját. A Rossz versekről már látatlanban kikiáltották, hogy a VAN…-nak a folytatása. Ami csak részben igaz, mert mozija az előbbi alkotásnak, illetve a Külalak (2011) című rövidjének inkább egyenesági rokona. Míg a VAN…-ból a családi szereplőket (Kovács Zsolt apa- és Takács Katalin anyaalakja) és karaktereket (bátyja és sógornője), valamint a generációs életérzést, a sodródást és szembenézést ültette át, addig a Külalakból a kissé magát kiválasztottnak érző, gőgös reklámfilmes figuráját, aki régi verseit meglátva azt képzeli magáról, hogy akár jó költővé is válhatott volna. Az átültetést persze átgondolásként kell ehelyütt érteni, hiszen a Rossz versek rendezőalakja – akit a film párizsi felütésében hagy faképnél barátnője, Anna (Nagy Katicára érdemes lesz a későbbiekben is odafigyelni) – inkább elveszettnek tűnik, mint gőgösnek. Ennek az elengedésnek a fázisait mutatja be a film, hogy aztán a befejezésben szintén a „szerelmek városában” tegyen pontot szentenciáinak a végére.

 

A két „Párizs-kép” között azonban az emlékezésé a főszerep, amely önreflexív, eklektikus vizuális megoldások enciklopédiájában jelenik meg. E tárház nemcsak Reisz egyedi fogásait, hanem intertextusokkal tarkított, a nézőkkel összekacsintó színes palettáját is jelenti. Főhőse saját maga, s mivel a rendező nem talált megfelelő aktort a főszerepre, ezért (s hogy a forgatás se csússzon el) önmaga játszotta el a reklámfilmes alakját. Így az önéletrajziság erősebb, s talán még jobban is működik. Viszont ezzel együtt sokkal inkább az egyéni, semmint pedig a generációs boldogulásról szól.

 

 

 

De ez még kevés lenne ahhoz, hogy érdekes film legyen a Rossz versek. Attól sem lenne túl újszerű, ha megelégedett volna azzal, hogy a párhuzamos idősíkokat önreflexív filmes megoldásokkal (noir szcéna, Szomszédok teleregény utánzata, Vers mindenkinek-gúny, Fargo-„átemelés”) választja el egymástól. Ahogy emlékezése saját jelenéből felépül, sőt ezen állapotból értelmezi át múltja ösvényeit úgy, hogy a befejezésben már szinte terápiás jellegű kirobbanás képében képes felnőni, azt az utóbbi időben ritkán volt képes európai film ilyen szórakoztatóan, sokrétűen és eredményesen ábrázolni. Másképpen mondva, végre láthatunk egy olyan „peremen lévő” állapotot és elveszettségérzést feldolgozó személyes közérzetfilmet, amelyet nem a szikár geometrizmusok és lassan cammogó hatásmechanizmusok tarkítanak.

 

A Rossz versek ugyanis szinte minden részletében élő film. Nem kíván végigvinni mellékkaraktereket, nem időzik fölöslegesen, s szinte minden és mindenki benyomásszerűen létezik benne. Ugyanolyan csapongó, akár egy anekdota. Talán ezért is sikerül Reisznek ilyen jól kezelnie közönségét, amely, úgy tűnik, ismét hálásan tér be mozijára. A film fő szerkezetét tehát Merthner Tamás emlékezései adják, aki 33 évesen reklámdirektorként megpróbál szembesülni azzal, hogy kisgyermekként (Prukner Barnabás), kamaszként (Prukner Mátyás), és tinédzserként (Seres Donát) mi az, ami hajtotta. A vágyálmok hiperbolikus képzelete összemosódik a jelennel: a képzeletben rocksztárként tetszelgő Tamás mise-en-scéne jelenetében a múlt nem létező performanszát a jelen konformista bérmunkáját jelentő csirkehaddal veteti körbe. Ugyanis Tamást kéretlenül egy szárnyasokat reklámozó kampány kreatív fejének szerződtetik, ám e munkát visszalépésként értelmezi életműve szempontjából. A kisgyermekként megélt karácsonyi vakuélménye az apa mitologizáló zsánereklektikájában csúcsosodik ki. A gyermek Tamás képzeletvilágában önálló nyelv kitalálásával és használatával ejti zavarba, s egyszersmind nyújt tükörképet saját famíliája elé. A vizuális fogások átvezető ötletei, Tálas Zsófia vágásában és Becsey Kristóf, valamit Bálint Dániel operatőri tolmácsolásában frissek és üdítőek. Az átfogó életösztön motorja pedig, a folyamatos szerelembeesés vágya végig jelen van e képek folyamában.

 

A forgatókönyv (a szereplés és rendezés mellett ezt is Reisz jegyzi) a téma csapdái ellenére is kerüli a kliséket. A VAN…-ban kevés hely maradt az apa és anya figurájának. Reisz apjának és „pótanyjának” számító nagynénjének, Valinak a tragédiájára is több időkeret marad. Szinte titkos erényei ezek e filmnek. Az apát alakító Kovács Zsolt és a nagynénit megformáló, régen látott Monori Lili játéka autentikus, érzéki színészi teljesítmények, mondhatni jutalomjátékok. Nemcsak kiegészítői, hanem elmélyítői a filmnek.

 

Rossz versek bevezetőjében a kamasz Tamást utasítja vízilabdaedzője, hogy erősebben dobja labdáját a gyakorlófalnak. A görcsös próbálkozás miatt azonban a labda visszapattan a fiú arcára, ami azt sugallja, hogy rossz emlékek tárháza lesz a film. Pedig nem így van. A főszereplő által papírra vetett poémái, szerelmi állomásai (vécés randi), képzetei (Arany János és Sztálin mókás párhuzama), lélekfejlődései, töréspontjai, ha nem is tanulságokként, de épülésként csapódnak le. Mint amikor a film vége felé kiderül, Tamás apjának is volt hasonló költői hajlandósága fiatalkorában, ám megelégedett csak a szerelmes költemények címének papírra vetésével. Tamás már az első suta rímmel is túl tudott innen lépni. A gyerekek legyőzik a felnőtteket, érződik ki többször filmből.

 

A legmegdöbbentőbb mégis az, hogy az emlékezés közben aktivizálódó tér annyira elbizonytalanítja a főhőst, hogy tényleg nem tudja eldönteni, mi lehetett valós és mi nem. A film végén ezért saját alteregói fogják körbe és szembesítik életével. Emlékezése közben „gyakorolt” furcsa játéka egy jelen állapotú vízió segítségével döbbenti rá a szerelem hiányának ürességére. A múlt és a jelen vágyálma összeér. A film egyik kérdése, hogy ha bizonytalan álmokban és képzetekben keressük a megoldást, akkor a döntést is először elképzelve kell megoldanunk. Keserű szájízt ad ez azoknak, akik erre nem képesek: például Tamás vasszigorú matek–infó tanárnője, aki esőben ázó, zavarodott nyugdíjassá válik.

 

Összességében „rossz emlékek és képek”, abszurd és lehetetlen generációs életérzések és szituációk jelennek meg a szerelmi csalódások e filmi zárványában. Az emlékezésből kibontott fantaziálás szinte terápiaként vetül a vászonra, és pozitív felnőtté válásként csapódik le. Kérdéses, hogy vajon Reisz következő munkájában trilógiájává tudja-e fejleszteni ezen „így jöttem” univerzumát, vagy pedig megelégszik azzal, hogy jelleme és önnön maga is továbblép a VAN…-ból most már az ebben a filmben boncolgatott VOLT… minőségébe.

 

 

 

Rossz versek, színes magyar film, 97 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Reisz Gábor. Operatőr: Becsey Kristóf, Bálint Dániel. Vágó: Tálas Zsófia. Szereplők: Reisz Gábor, Nagy Katica, Kovács Zsolt, Takács Katalin, Seres Donát, Prukner Mátyás, Prukner Barnabás, Monori Lili, Hajdu Szabolcs.