#yeswecan




Hans Mattis Teutsch: A kék lovas, 1925

 
A slam esemény, tehát esetlen és esetleges. Nem jó, nem rossz. A jó slam viszont húsba vág (itt mindenki dönthet hogy jó ez, vagy rossz – vagy hogy inkább a kategóriák elégtelenek). A húsba vágás bevon, a kritikusnak viszont általában kívülről kell szemlélnie.

 

A slam definíciójára tett kísérletek ezért leginkább olyanok, mintha a slam Prokrusztész ágyába születne bele, a kritikusok meg körbeállnák és hangos méltatlankodás közepette hasogatnák a végtagjait. Nem mintha nem lenne szükség formalinba tett, békésen úszkáló izomszövetekre, de az élveboncolástól még senki sem tanult meg járni. A kritika feladata pedig ma inkább a járni tanítás, hogy minél többen felkelhessenek (arról az asztalról).

 

A slamnek azt az oldalát szeretném most felvillantani, amely módszerként sokkal eredményesebb, mint műfajként. Az így felfogott slam legnagyobb lehetősége az együttcselekvés. Ekkor alakul ki a bizalom slammer és közönsége között. Én fölmegyek a színpadra, olyasmit mondok, ami kockázatos, személyes, felfedi a sérülékenységemet, te pedig, bár fel vagy hatalmazva a visszautasításra is, mégis úgy döntesz, hogy figyelmeddel bekapcsolódsz, sőt, támogatsz abban, hogy elmondhassam.

 

A végeredménynél (ami a slamnél vitatott) fontosabb a történés, a folyamat, kimondás és meghallgatás éppen történő megvalósulása, mert a kimondás lehetővé tesz; vitát vagy legalábbis beszélgetést generál egy adott problémáról. A beszélgetés pedig közösséget hoz létre. Ez a slam eufóriája.

 

Petőfi Sándor Nemzeti dala nem volt egy Akarsz-e játszani, vagy egy Tétova óda, de akkor, abban a pillanatban egy egész közösség számára érthető és lényeges dolgokat mondott ki, és ezt a közösséget cselekvésre sarkallta. Ezért fontos szöveg a Nemzeti dal, nem pedig esztétikai-poétikai értéke miatt (ez persze nem jelenti azt, hogy egy forradalmi témáról szóló szar szöveggel bármit is el lehetne érni).

 

A slamet jelenleg sokkal kevésbé kötik olyan hagyományok és műfaji megfeleléskényszerek, amelyek elsajátítása mindig is a kevesek, a privilegizáltak osztályrésze volt. Ezért tudhat egy random slam eseményen olyasvalaki is szót kapni, aki a hagyományos irodalom nyelvén nem tudná kifejezni magát.

 

Amikor pár hete a kolozsvári középiskolás slam-bajnokság döntőjét végignéztem, két dolgot jegyeztem meg magamnak: nem-belvárosi (a kolozsvári magyar kulturális térben nem megjelenített) iskolákból jött diákok is kiálltak, teljes mértékben hozva a mezőnyt; illetve a lány, aki megnyerte, hihetetlenül erős és bátor szöveget mondott el egy igencsak személyes traumájával kapcsolatban.

 

A slam tehát lehetővé tesz egy nyelvet és létrehoz egy közösséget, ebben rejlik legnagyobb potenciálja. Nem azt mondom, hogy minden slam ilyen, vagy hogy ez történne az országos bajnokságokon (ami elsősorban szolgáltatás és verseny), de hogy adottságaiból, eddig lefektetett szabályaiból kifolyólag a slam erre kifejezetten alkalmas.

 

Pár hónapja volt szerencsém egy középiskolás osztállyal beszélgetni a slam poetryről. Azt kérdeztem tőlük, hogy mi az a probléma vagy örömhír, információ, amit elmondanának közönség előtt, és mekkora lehet az a közösség, ahol biztonságban érzik még magukat ehhez. A legjellemzőbb válasz az volt erre, hogy egy osztálynyi. A leggyakoribb témák pedig az iskolában történő igazságtalanságok, hatalmi visszaélések, személyes tanácstalanságok, traumák voltak.

 

A slamesemények megerősíthetik ezeket a diákokat (de tulajdonképpen bárkit) abban, hogy van értelme a mondanivalójuknak. A slam elmondása megerősíti őket abban, hogy amit mondanak, az fontos, és figyelem irányul rá. Ez pedig megteremti vagy visszaadja a hitüket a cselekvésben. E cselekvés vagy változtatás ígérete és potencialitása nélkül a slam poetry társadalmi kérdéseket feszegető szólamai nem többek műfaji kellékeknél, melyek létét vagy nemlétét pontozni lehet majd néhány versenyen.

 

A slam saját olvasatomban annak a módszere, hogyan tudjuk mindennél jobban kiszélesíteni a beszélgetést arról, ami velünk és ami körülöttünk történik. Erre a szélesítésre azért van szükség, hogy minél többeket bekapcsoljunk a róluk is szóló beszédbe, hogy ne más cselekedjen helyettük. Amikor pedig egy nyilvános térben többen összegyűlnek és kifejezik véleményüket, akkor azt úgy hívják, hogy politikai cselekvés.

 

 

 

Székely Örs 1992-ben született Kolozsváron. Költő és fordító, A szem szépirodalmi rovatának szerkesztője. A BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézetének doktoranduszaként témája a barokk allegória, de emellett érdekli őt az antropocén fókusz az irodalomban és a posztkoloniális kritika erdélyi alkalmazhatósága is.