Zarándokutak a Fekete kolostorhoz avagy egy remekmű kultúrdiplomáciai szolgálata




Kő Pál bronzportréja Kuncz Aladárról. A művész ajándéka megtekinthető a Báthory István Elméleti Líceumban. Rohonyi D. Iván felvétele.

 
 
1. Kuncz Aladár „jelenidejűsége”

 

Előadásomra készülve látómezőmbe került Józsa Mártának, az EX Symposion szerkesztőjének öt évvel ezelőtti olvasónaplója, amelynek végkicsengése: a második világháború narratívája „máig felülírja, relativizálja és elfeledteti az első szenvedéstörténetét, okait, következményét, tanulságait”.1 Megkerülhetetlen nézőpont ez kétségtelenül, ajánlatos végiggondolnunk, nehogy a feledés homályába kerüljenek olyan remekművek, mint például a Fekete kolostor. Amint Kuncz „jelenidejűsége” kerül szóba, a szerző meglepő kijelentést tesz: „Kerek évfordulókkor akadnak méltatói, az emléktábláját már fölavatták Noirmoutier-ban, a fekete kolostornál, de kutatója alig adódik; idézettsége, recepciója pedig gyakorlatilag nincs.” Aki valamennyire is járatos a két világháború közötti időszak irodalom- és eszmetörténetében, kénytelen megállapítani, hogy Kunczot illetően a szerző maga is „felülír”, „relativizál”, nem veszi figyelembe az évtizedek mikrofilológiai kutatásaival kiküzdött – korántsem csekély – eredményeket.

 

Aligha vitatható, hogy az évfordulós megemlékezéseknek éppúgy megvan a maguk szerepe egy író utóéletében, mint a művek koronkénti reflektáltságának. Ha csak Kuncz halálának 80. évfordulóját tekintjük, amikor Józsa Márta útjára bocsátotta olvasónaplóját, olyan rendezvényeket találunk, mint az MTA Irodalomtudományi Intézetében (MTA ITI) – 2011. június 15-én tartott – emlékülés, a budapesti Kuncz Aladár Alapítvány megemlékezése, Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek pódiumműsora; 2012 nem volt ugyan kerek évforduló, de Leányfalun emléktáblát avattak, az aradi Kölcsey Egyesület tagjai pedig az író szülővárosában emléktáblát és arckép-domborművet lepleztek le. Minthogy Józsa Mártát elsősorban Kuncz „marginalizáltsága”, „árvasága” foglalkoztatja, így azt sem feltételezhetjük, hogy a 2013-ban megjelent Kuncz Aladár emlékezete című tekintélyes Polis-kiadvány késztette volna megszólalásra.2 Pedig ez a kötet is bizonysága annak, hogy Kuncz kortársainak éppúgy üzenete van számunkra, mint az írói örökség tudományos feldolgozóinak. Elvitathatatlan érdemei vannak ebben egykori professzoromnak, Jancsó Elemérnek, aki már 1956-tól alakítója volt Kuncz utóéletének. Nem csupán rokonsági alapon. (Jancsóné Máthé Szabó Magda unokahúga volt Kuncznak.)

 

A 85. évforduló eseménytörténete újólag meggyőzött arról, hogy egyre nagyobb és hatékonyabb a kezdődő „Kuncz-kultusz” kisugárzása. Kolozsváron például két kiadó vállalta fel életművének – mikrofilológiai kutatásokra alapozott – kiadását. A Kolozsvári Magyar Napok az író Összegyűjtött Munkái címmel elkezdett nyolckötetes sorozata bemutatására adott alkalmat – Boka László, Filep Tamás Gusztáv és Juhász Andrea közreműködésével. Az OSZK és a Kriterion közös kiadásában megjelenő munkák első három kötete szépirodalmi, a többi elméleti jellegű írásokat tartalmaz.3 A Helikon–Kemény János Alapítvány Helikoni estéit Jeney Éva irodalomtörténész és Filep Tamás Gusztáv eszmetörténész előadásai tették emlékezetessé Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden; az Erdélyi Helikon írói közösség megalakulásának 90. évfordulójáról megemlékező miskolci tudományos konferencián Boka László4 és Márkus Béla5 mélyenszántó elemzései vágtak új csapást a Kuncz-kutatásban. Kántor Lajos – a 2018-ban megjelent Száz év kaland című testes kiadvány társszerzője – Adyval, Kóssal, Kosztolányival együtt helyezi piedesztálra Kunczot.6

 

 

2. Kuncz-kutatók Noirmoutier-ben és Île d’Yeu-ben

 
„Emléktábláját már fölavatták Noir­moutier-ban, a fekete kolostornál” – így Józsa Márta 2013-ban. De kik? Az általános alany okán nem is sejtjük a kultúr-diplomácia francia és magyar személyiségeinek kilétét. Holott köztük volt a Szardínia szigetéről meghívott Lőrinczi László is. Tőle tudjuk, a több mint negyven évig „Kunczban utazó”-tól, hogy Kő Pál bronzportréját 2001. október 6-án helyezték el a noirmoutier-i várkastélyban lévő helytörténeti múzeum bejárata mellett. Azt is, hogy a művész a bronzportré másolatát 2003 tavaszán Kuncz Aladár hajdani iskolájának, a volt piarista főgimnáziumnak (a mostani Báthory István Elméleti Líceumnak) ajándékozta. A francia közönség megilletődve vette tudomásul – írta haza barátainak Lőrinczi –, hogy Kő Pál világirodalmi rangú alkotóra irányította a figyelmet. Érdemes hát jó hírét keltenünk a Fekete kolostornak – fűzte hozzá nem kis büszkeséggel –, mert egy ilyen nagy hatású [magyarul, angolul, franciául, olaszul, törökül, románul és – Lőrinczi halála után – spanyolul is megjelent] mű nem kicsi erdélyi ajándék Európa „eszmeraktárának”.7

 

 
2.1. Jancsó Elemér „dédelgetett terve”

 
Lőrinczi Lászlótól tudom: Jancsó Ele­mér „dédelgetett terve” volt, hogy előkerítse és megvizsgálja a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot; hogy nyomon kövesse azoknak a sorsát, akiknek a Fekete kolostor írója a kényszerű összezártságban átéltek alapján örök emléket állított.8 Néhai professzorom a harmincas években Sorbonne-on töltött négy szemesztert, 1968 nyarán „teljesen újjászületve” tért vissza Párizsból. A hajnalba nyúló bukaresti éjszakában mind ezt ismételgette: „Adatok kellenek… új adatok… Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért…” Szavait nem annyira az író-műfordító és színpadi szerző Lőrinczinek szánta, sokkal inkább saját magát biztatta. Nem sejtette, hogy már nem fog eljutni Noirmoutier-ba. A Kuncz-hagyaték tiszteletében felnőtt színművész fia szerint a belügy számon tartotta apja szabadkőműves múltját, és főként azt, hogy családi kapcsolatok fűzték a Szabad Európánál dolgozó Cs. Szabó Lászlóhoz.9

 

Jancsó Elemér 1971 novemberében elhunyt. Lőrinczi akkor úgy érezte, hogy neki kell valóra váltania professzorom álmát. Amit némiképp megkönnyített az, hogy Bukarestben élt, és olasz hárfaművész felesége kísérőjeként eljuthatott Párizsba, onnan Bukarestben megismert francia író-barátai segítségével Noirmoutier-ba. Nemcsak a remekművet olvasta el újra meg újra, széles körű levelezésbe kezdett; beült a bukaresti Akadémiai Könyvtárba, ahol megtalálta a két világháború közötti erdélyi magyar lapokat. A Keleti Újságban egy névtelen tudósító cikkére bukkant, amelyikből egy nagyváradi tanárember históriája kerekedett elő, aki a harmincas évek vége felé Kuncz szenvedéstörténeteinek helyszíneit kereste, körbejárta a szigetet, de a Fekete kolostort nem látta. Lőrinczit mélyen letörte a Keleti Újság híradása. „Miféle kutatóink vannak – jegyezte fel –, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort – holott már rég eltűnt a föld színéről?… Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket…” De akkor már annyira benne élt témájában, hogy elhatározta: legalább a romokat meglátogatja. Nem bánta meg, mert helyszíni tájékozódása alapján megtudta: „Ez az épület, amely a mi tudatunkban a Fekete kolostort képviseli, sohasem volt kolostor, szerzetesek nem laktak benne. A fekete csuhás – Benedek-rendi – barátok emlékét és szimbolikáját Kuncz nagyszerű költői fogással mentette át a fogolytáborrá (kényszerű férfi-klastrommá) alakított várkastély falai közé. S mert ez így van, nekünk örökre megmarad Fekete kolostornak.”10

 

Bágyoni Szabó István 1973-as Korunk-közleményéből tudta meg, hogy az első „Kuncz-utazó” nem volt más, mint az író testvérbátyja, dr. Kuncz Ödön kereskedelmi jogász, akadémikus.11

 

 
2.2. Lőrinczi László

 
Egy bukaresti diákkirándulás alkalmával ismertem meg Lőrinczit, versíró középiskolásként, minek köszönhetően azok között tudhattam, akik – Kányádival és Szabó Gyulával – pályakezdésemet egyengették. A két világháború közötti kisebbségi sorsot idéző munkáim (Nem lehet, ­Erdélyi Fiatalok, László Dezső) megjelenését követően kapcsolatunk barátsággá mélyült, és miután áttelepedett Olaszországba a lányához, Settimo San Pietróból is többször felhívott telefonon. Minden érdekelte, ami velünk történik.

 

Magához Kuncz Aladárhoz akkor kerültem lélekközelbe, amikor a Kriterion Könyvkiadó felkérésére kismonográfia-sorozatot szerkesztettem Közelképek címmel. Magyar szakos tanárokhoz és diákjaikhoz akartam „közel hozni” erdélyi klasszikusainkat, akikről 1989 előtt nem sok szó eshetett a középiskolai oktatásban. Nem véletlen, hogy a sort Kunczcal, Áprilyval és Dsidával kezdtem. Szerencsém is volt, mert Pomogáts Béla 1968-as munkáját csak kiegészíteni kellett. És erre annál szívesebben vállalkoztam, mivel soraiból kiéreztem a tököli internálótábort fiatalon megjárt irodalomtörténész témaérzékenységét.

 

Tíz esztendővel ezelőtt levélben kerestem volt fel az Utazás a Fekete kolostorhoz szerzőjét: ossza meg európai tapasztalatait a Korunk olvasóival. Örömmel és nagy átéléssel tette, hiszen legkedvesebb témájáról, Kuncz-kutatásainak újabb fejleményeiről szólhatott – az itthoniaknak. Lapozom az Üzenetek Erdélybe című – 2010-es – Polis-kötetét, és nem találom benne az ismerős szöveget. Megfeledkezett volna róla? Nyolcvankilencedik életévét taposta. Később kiderült, hogy élménybeszámolójának némely részletét beépítette utazásainak harmadik, bővített kiadásába. Bennem azonban úgy él a szövege, ahogyan 2008. április 16-án Settimo San Pietróban postára adta. Az élményélességgel előadott kutatások érzelmi intenzitásával.

 

„Egy új könyvélmény adta a kezembe a tollat” – kezdi a Tirrén-tenger partjáról küldött episztolájában. „Ez az élmény lehetett volna korábbi is, hiszen Jean-Claude Farcy francia történész Les camps de concentration francais de la premiere guerre mondiale (Az első világháború francia koncentrációs táborai) (1914–1920) című könyve még 1994-ben jelent meg (Párizs, Anthropos Kiadó); de én akkor már Olaszországban, Szardínia szigetén éltem, és azt hittem, hogy Kuncz Aladár Fekete kolostorának a »hőseivel«, az első világháború idején a Noirmoutier-i normann várkastélyba (majd az Ile d’Yeu-i kazamatákba) internált magyar polgári foglyokkal többé nem fogok foglalkozni. […] Csakhogy… alig telt el három esztendő, és – bukaresti közvetítéssel – levelet kaptam Franciaországból. Amint később kiderült, Manuel Thierry úr, Beauvoir-sur-Mer-i (Vendée tartomány) könyvkiadó Noirmoutier-ban kapta meg a címemet Henri Martin (időközben váratlanul elhunyt) munkatársamtól és barátomtól; azzal a hírrel lepett meg, hogy újra ki akarja adni Kuncz Aladár regényét! »A Fekete kolostor – írta – véletlenül került a kezembe, és nagy hatást tett reám.«

 

A véletlen néha jól megválasztja az útjait! A Le monastere noir – Gara László és M. Pierpont fordításában – ekkor már könyvritkaságnak számított Franciaországban, hiszen a Gallimard Kiadó 1937-ben mindössze kétezer példányt szánt a nagy francia piacnak, de ennek a szerény példányszámnak is a jó része elpusztult a második világháború legelején, egy bombázás során. Mégis, Thierry úr kezébe került… A fiatal Vendée-i kiadó most engedélyemet kérte, hogy egyik régi, a Noirmoutier-i Les Amis de Noirmoutier című folyóiratban megjelent Kuncz-emlékezésemet (1982) előszóként felhasználhassa az új kiadáshoz. Az újszerű, elegáns kiállású könyv így is jelent meg 1999-ben.”12

 

Az Utazás a Fekete kolostorhoz három kiadásában Lőrinczi kutatásainak három fázisa különböztethető meg, illetve fonódik egybe: a) az ihletforrás és a mű viszonyának a tisztázása; b) a regény szereplőinek a felkutatása; c) a remekmű kultúrdiplomáciai szolgálata.

 

Első útja esetlegesen alakult, ám a primér élményszerzés mély nyomokat hagyott benne. Ezért is nevezi „érzelmes utazásnak” ezt a látogatást. Ennek alapján a másodikra már tudatosan készült. Abból indult ki, amiből Babits is: „A Fekete kolostor nem egyszerű memoár: napló-érték, de regény-érték is egyben. Nemcsak a tábor eseményeinek krónikája, hanem egy lélek belső fejlődésének drámai története.” Ezért aztán az Utazás a Fekete kolostorhoz nyomozásait is úgy olvashatjuk, mint egy „detektívregényt”, vagyis az oknyomozó riport és az esszé határvidékén született alkotást, amelyik „gyönyörű búvópataka” a „sorsoknak és szimbólumoknak”.13 Maga a szerző szerényen „irodalomtörténeti riport”-nak nevezi a munkát, és ezen a halála évében megjelent harmadik kiadásban sem akart változtatni, bár meggyőződése lehetett, hogy négy évtizeden át voltaképpen egy mikrofilológiailag megalapozott monográfiához hordta a Jancsó Elemér által igényelt „alapköveket”. Azzal tette az utókor számára nélkülözhetetlenné munkáját, hogy sikerült kimutatnia Kuncz tévedéseit a részletkérdésekben, ugyanakkor felhívta a figyelmet azokra a fikciós megoldásokra, amelyek növelték a Fekete kolostor művészi hitelét. Nem tagadta, hogy közben nagyon megharagudott a filoszokra: „Kuncznak joga volt tévedni és rosszul emlékezni annyi év után, nekünk már nincs jogunk pontatlan és felelőtlen szövegeket kiadni, ugyancsak annyi év után…”14 A pontatlanul és felelőtlenül kiadott szövegeket Jeney Éva korrigálta a Fekete kolostor 2014-es kiadásában.15

 

„Amióta a Fekete kolostor foglalkoztat, tulajdonképpen azon fáradozom, hogy legalább egy-egy sugárral több fényt bocsássak a könyv hőseire.”16 Közben kiterjesztette kutatási szféráját az irattárak átvizsgálásával, illetve a fordítók számbavételének igényével. Második útja tulajdonképpen ebben excellál. De nemcsak esszéket, tanulmányokat adott közre a Fekete kolostor szereplőiről, színjátékban is feldolgozta annak „hihetetlen” epizódját, a szökés motívumát. Az EMKE székhelyén őrzött Lőrinczi-hagyaték leltárában novellákat, regényeket, egy- és háromfelvonásos színpadi műveket találunk. Köztük a Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatottat, A szökést.17

 

És minthogy Lőrinczi nemcsak színházrajongó, hanem költői vénájú műfordító is volt (Arghezi, Brecht, Quasimodo, Sadoveanu magyar hangja), kutatásai leginkább arra terjedtek ki, hogy kik vállalták magukra a remekmű kultúrdiplomáciai szolgálatát. „Ez a könyv irodalmunk egyik nagykövete: jó lenne, ha folytatni tudná tevékenységét ezen a diplomatanyelven, nemcsak Franciaországban, hanem az egész világon” – jegyezte fel első utazásának tanulságaként. Tíz esztendővel később így tér vissza ez a gondolat: „Szót értettünk, mert egy remekmű is közvetített közöttük.”18

 

 
2.3. Jeney Éva

 
Lőrinczi nemegyszer hangsúlyozta: nem akarja kisajátítani a Kuncz-kutatást, bőven jut elvégeznivalójuk másoknak is. Halála után derült ki, hogy reálisan mérte fel a helyzetet.

 

Jeney Éva az első világháború kitörésének századik évfordulója közeledtével indult útnak emlékezethelyeket fölkeresni, föltáratlan forrásokat föltérképezni, dokumentumokat gyűjteni. A Klebelsberg Kunó Alapítvány ösztöndíjasának egyik célja Noirmoutier és Ile d’Yeu szigetének a meglátogatása, az ott föllelhető tárgyi emlékek jelenlegi állapotának fényképezése volt. A másik pedig a Kunczra vonatkozó forrásanyag számbavétele, összegyűjtése, fénymásolása, digitális rögzítése. Mindehhez a kiindulópontot kétségtelenül az Utazás a Fekete kolostorhoz három kiadása jelentette. Újra föl kellett lapozni és dokumentálni (fényképezni), filológiailag pontosítani, majd értelmezni mindazt, amit a hetvenes években Lőrinczi megtalált.19

 

Jeney kutatási beszámolóiból olvasom, hogy a felvállalt munkát elvégezte. Ennek köszönhetően arra is következtethetünk, hogy Lőrinczi színpadi művét, A szökést nemcsak a Fekete kolostor inspirálta. A mű francia kiadásának megjelenése után ugyanis mindenki azt a bizonyos földalatti folyosót akarta megtalálni. Mindenáron. „A könyv francia befogadásának első szakasza – írja Jeney – az izgatott lelkesedésé. Nem a történelmi bűntudat vagy a mű esztétikai értéke, netán a francia kultúrából való valamelyes kiábrándulás felhangjai, de nem is az internáltak iránti ellenállhatatlan ellen-, illetve rokonszenv vagy szánalom keltette az izgatottságot. Noirmoutier elsősorban műkedvelő történészei mindenekelőtt a szökésről szóló fejezetet olvasták mohón, és azt hitték, hogy nemkívánatosaik (indésirables) végre megtalálták azt a legendás utat, amely a vártól a Saint Philibert templomig, sőt akár a gázlóig (Gois) is elvezet, s melynek ősi létét ők addig csak sejtették vagy remélték.20

 

Lőrinczi László elhunytával az író hagyatéka lányához, a Szardínia szigetén élő Marinella Lőrinczinek, az Universita di Cagliari oktatójának a birtokába került. Marinella pedig átadta az EMKE által működtetett Szabédi Emlékház irattárának.21 Ebből az következik, hogy Kuncz vagy az első világháborús franciaországi hadifoglyok kutatóinak a Lőrinczi-hagyatékkal is számolniuk kell, hiszen a Fekete kolostor hatástörténetéhez immár elválaszthatatlanul ez is hozzátartozik.

 

 
3. Irodalomértelmező szemináriumok alapanyaga

 
Lőrinczi László a romániai forradalmi változások után azt remélte, hogy Kuncz Aladár szellemi öröksége nagyobb súllyal fog érvényesülni erdélyi magyar közművelődési életünkben (például, hogy a nevét felveszi valamelyik kiadóházunk). De nem így történt, s ez bizony elkedvetlenítette. A bukaresti egyetem hungarológia szakos diákjainak tartott előadását követően azonban újabb reménysége támadt. Gondoljuk át, hogy mi mindennek a megbeszélésére adna lehetőséget egy ilyen szakkollégiumi terv. Szabó Dezső egyenesen Párizsból jövet érkezett meg tanári állásába Székelyudvarhelyre, a négy ottani tanéve során pedig még két alkalommal látogatott – Kuncz Aladár társaságában – a francia fővárosba. Jelentéses az is, hogy a francia internálótáborból szabaduló és 1923-ban Budapestről Kolozsvárra költöző Kuncz, miután átvette az Ellenzék irodalmi-művészeti mellékletének szerkesztését, elsőként Tompa Lászlót keresi fel a Székely támadt vár alatt. A költő 1931-es visszaemlékezése szerint Kuncz legfőbb célkitűzése az erdélyi irodalom java erőinek összefogása, az irodalom színvonalának emelése, a közízlés fejlesztése volt. Milyennek látta „az idők szavának megfelelő” erdélyi irodalmat Kuncz Aladár? A kérdésre Boka László kereste a választ a miskolci konferencián. „Aktualizált tartalommal megtöltendő értéknek gondolta – olvasható az irodalomtörténész, az OSZK tanulmányi igazgatója okfejtésében –, nem valami öröktől fogva adottnak. A kidolgozott transzszilván szemléletben ez az erdélyiség persze valós történeti értékekkel és eltörölhetetlen múlttal rendelkezett, amibe kapaszkodni lehet, de közösségére – a kö­zel­jövőt tekintve – minden korábbinál nagyobb kihívások várnak, melyet tehát valós szellemi közösséggé kell kovácsolni e nehéz időkben. Kuncz ebben vállalt mérhetetlenül fontos szerepet. Sokszor saját írói ambícióit is háttérbe szorítva…”22

 

Márkus Bélát is ez a kérdéskör foglalkoztatja.23 Kimutatja, hogy Kuncz az autonómia helyett következetesen regionalizmusról beszél. Szerkesztőként nagy figyelmet szentelt a regionális és nemzetiségi kultúráknak, kezdve a katalánokkal, a flamandokkal, a bretonokkal s folytatva a szászokkal, az írekkel, a szudétanémetekkel és a zsidókkal, annak bizonyságául, hogy az európai politikai és műveltségi életben jelentkező regionális tendenciák nem nemzetellenesek, hanem erősítik a nemzeti államok erkölcsi egységét. Kuncz felfogásában ugyanis a regionalizmus tu­da­tos vál­la­lá­sa az európaiság felé vezető utat jelentette. „Az er­dé­lyi iro­dal­mi szel­lem is ter­mé­szet­sze­rűleg re­gi­o­ná­lis, mert, ha még tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyai nem vol­ná­nak is, ak­kor is mai hely­ze­té­nél, létfenn­tartási ösz­tö­né­nél fog­va ra­gasz­kod­ni kell mind­azok­hoz a nyel­vi, mű­velt­sé­gi, művé­sze­ti és iro­dal­mi sa­já­tos­sá­gok­hoz, ame­lyek […] úgy­szól­ván a pusz­ta lé­tét is je­len­tik. De ön­gyil­kos­ság vol­na regio­nalizmusunk, ha meg­fe­led­kez­nénk a nél­kü­löz­he­tet­len eu­ró­pai táv­la­tok­ról: ha iro­dal­mi al­ko­tá­sa­i­ban nem az eu­ró­pa­i­sá­got biz­to­sí­tó szín­vo­na­lat és mű­for­mát ke­res­né, ha szem elől té­vesz­te­né a vég­ső célt, amely a re­gi­o­ná­lis esz­mék és kul­tú­rák sza­bad ki­cse­ré­lő­dé­si fo­lya­ma­tá­tól új eu­ró­pai szin­té­zist remél.”24

 

Lőrinczi 2008-as erdélyi üzenetében segítségünkre hívja a fekete barátot, Kun­czék pártfogóját a túlélésért folytatott küzdelemben, és ezeket a tanácsokat adja a mi további európai életünkhöz: „Tapasztalatom szerint ez a vén, zűrös kontinens nem sokat tud rólunk, de azt bizonyosan megértette, hogy békés nemzetiség vagyunk: ha jogainkért küzdünk, ezt nem fegyverrel a kezünkben tesszük; s tudja, hogy magatartásunkat hosszú történelmi tapasztalat érlelte ki. De tévedés lenne azt hinni, hogy a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés különösebb gondot jelentene Európának. Amíg ki nem gyógyul nagy betegségéből, az immár két évtizede húzódó ideológiai válságból (pontosabban a szovjet szellemiség rákjából), egyéb problémák megoldására nemigen futja erejéből. Néha kínok között fetreng! Hol vagyunk még attól, hogy »leegyszerűsödjék« egy józan, becsületes, félelmektől mentes élet általános színvonaláig. Ilyen körülmények között az erdélyi magyarságnak nagyon latba kell vetnie említett történelmi tapasztalatait, hogy – miért ne? – akár modell is lehessen egy újfajta nemzetiségi »státushoz«”.25

 

 

Jegyzetek

1 Józsa Márta: A boche (Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéről). EX Symposion, 2013/4., 25–52. Józsa Márta esszéje az íróról az Ex Symposion 2013/4-es számában.

2 Pomogáts Béla (szerk.): Kuncz Aladár emlékezete. Tanulmányok, versek, emlékezések. Polis Könyvkiadó, 2013. Pomogáts Béla (szerk.): Kuncz Aladár emlékezete. Tanulmányok, versek, emlékezések. Polis Könyvkiadó, 2013.

3 Sánta Miriám: Kuncz Aladár életműsorozat. Helikon, 2016. augusztus 17.

4 Boka László: „A nekifeszült mentő-akarat”. Kuncz és az Erdélyi Helikon, 43–50.

5 Márkus Béla: „… új melódiát fúj a fátumzenész”. Kuncz Aladár: Egy márványdarab. 51–62.

6 Kántor Lajos: Ady, Kós, Kosztolányi (meg Kuncz). In: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról (1918–2017). Bookart, Csíkszereda, 2018, 105–116.

7 Lőrinczi László: Mi van a tarsolyunkban? Korunk, 2008/6., 66–68.

8 Uő: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 11., 9.

9 Jancsó Miklós: Jancsó Elemér Párizsban. Helikon, 2012. 15.

10 Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 9; Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 22.

11 Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973/11; Dr. Kuncz Ödön (Arad, 1884–Bp. 1965) kereskedelmi jogász, az MTA tagja.

12 Uő: Uo.

13 Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 145.

14 Uő: I. m. 12.

15 Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Kriterion, 2014.

16 I. m., 80.

17 Lőrinczi László hagyatéka. EMKE – Szabédi Ház. 5 doboz.

18 Lőrinczi: I. m. 150.

19 Jeney Éva: http://www.jelenkor.net/kulfold
/77/utazasafeketekolostorhoz

20 Uő: uo.

21 Lőrinczi László hagyatéka. EMKE – Szabédi Ház.

22 Boka László: I. m.

23 Márkus Béla: I. m.

24 Kuncz Aladár: Erdély a mi hazánk. Erdélyi Helikon 1929, 487–492. Kötetben in: K. A.: Tanulmányok, kritikák. 246–251.

25 Lőrinczi László: Mi van a tarsolyunkban? I. h.