A legszomorúbb barakk

Pálfi György új filmjénél nihilistább alkotást nehezen találnánk a kortárs magyar mezőnyben. A Mindörökké egy posztapokaliptikus szituációban is helytálló (vagy helytállni próbáló) „hős” története, groteszk és helyenként szürreális látlelet a háború közben elfelejtett „kákáeurópai” vidékről. Ocsenás (Polgár Tamás) sebesülése után tölti az időt egy falucskában, ahol egy szeszgőzös délutánon összebarátkozik Béressel (Menszátor Héresz Attila). Béres Margitkája (Ubrankovics Júlia) egy ágyhoz kötött rokkant, akinek több, jobb gondozásra lenne szüksége. Ocsenás kezdi ellátni e feladatot, de olyannyira belegabalyodik a házaspár (amelyik talán nem is házaspár) életébe, hogy hanyagolni kezdi saját kapcsolatát az egyik ápolónővel (Érsek-Obádovics Mercédesz).

A rendező és állandó munkatársa, társ-forgatókönyvírója (és felesége), Ruttkay Zsófia fogták Tar Sándor El, valahová című novelláját, és az egyébként szinte almodóvari (van itt szerelmi sokszög, perverz beteggondozás és miegymás) alaptörténetet megspékelték egy meglehetősen búskomor (világ)háborús kontextussal, ami némileg átfesti az eredeti mű viszonyait – és hideglelős aktualitást ad a filmnek, amit csak tetéz az a véletlen egybeesés, hogy az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt két nappal mutatták be Magyarországon. A háború egyébként nemcsak „díszletelem” a háttérben, hanem – annak ellenére, hogy a filmben egyfajta hátországot látunk, nem frontot – a filmbéli világ felfordulására is magyarázat, többek között a főhőst, Ocse­nást is azáltal ismerjük meg, hogy éppen katonai kórházban lábadozik, az újabb behívóig töltve az időt a faluban. A biciklit mindig csak toló, minden porcikájával idegenséget üvöltő férfi egy lelőtt utasszállító repülőgép roncsai közt tarhál, hátha rálel valamire, amit szeszre válthat a falu kiskocsmájában. A halál árnyékában ott rejlik az új élet lehetősége: Ocsenás a roncsok között talált holmikkal udvarol Editnek, aztán ellátogatnak együtt is piknikezni a roncs mellé, miközben a kép sarkában diszkréten megbújik egy temetetlen hulla. Az emberi élet értéke más jelenetekben is viszonylagos, megkérdőjelezhető, átírható, mint például Margitka lemészárlásánál.

André Breton, a szürrealizmus teoretikusa szerint (legalábbis Luis Buñuel visszaemlékezésében, az Utolsó ​leheletemben így írja le) „az a legegyszerűbb szürrealista gesztus, ha az ember revolverrel a kezében lerohan az utcára, és találomra belelő a tömegbe”. Ezt a spanyol zseni az 1974-es A szabadság fantomjában többé-kevésbé meg is filmesítette: az egész film alatt egy orvlövész szedegeti áldozatait a forgalmas párizsi utcákon, aztán elkapják, elítélik, hogy a film fenekestül felfordított logikájában (vagy annak látszólagos hiányában) aztán szabadon távozhasson. Pálfi György filmjében is van egy orvlövész, aki (látszólag) szintén véletlenszerűen szedi áldozatait, csakhogy itt a helyszín egy elfelejtett kis magyar falucska. És ezzel szinte ki is merülnének a párhuzamok, viszont Pálfi a legmeghökkentőbb helyeken emel be apró szürrealista gesztusokat az egyébként zsibbasztóan lehangoló, Tarr Béla-i kistelepülésen játszódó sztoriba. Például a halászós jelenetben felbukkanó szörnnyel, amire igazi szürrealistaként – és auteur-ként – csak azért sem ad magyarázatot, illetve még a kódot sem tisztázza, amelynek segítségével magyarázatot kereshetne az egyszeri néző. Az ilyesmi nem mindig lesz erénye a Mindörökkének, sokszor támadási felületet nyújthat a film ok-okozatiságát számonkérőknek.

A főhős neve egyébként igencsak beszédes: a szláv Miatyánk kezdő szavait jelenti, ami pont azért bír különös jelentőséggel, mert egy ennyire Isten háta mögötti vidékről van szó. Egyfajta torz messiásfigura Ocsenás, aki egy kis empátiát, törődést, urambocsá’ szeretetet csempész az alkoholtól elbutult, szürke falu életébe. Mondani sem kell, hogy gondoskodását félreértelmezik vagy nem tudják elfogadni. Ocsenás nem tudja megváltani a már-már Sátántangó-szerűen depresszív települést, sőt felőrlődik, és azáltal, hogy a film végén újra megkapja a behívóját, az alkotók nyilvánvalóvá teszik: krisztusi figuráknak itt nincs hely.

Pálfi rendezésében ezúttal az apróságok, a részmegoldások, a jelenetek az érdekesek, maga a film küszködik a kerek egésszé válással. Ez talán annak is köszönhető, hogy a nagyon művi – olykor még CGI-t is tartalmazó –, erősen megrendezett jeleneteket már-már dokumentarista betétek tarkítják, amelyekben az amatőr szereplők (a falucska ügyeletes alkoholistái, dumagépei, bácsikái) is lehetőséget kapnak némi csillogásra. Ezek a földhözragadt jelenetek erősen keresik a helyüket a film egyébként igen allegorikus, elemelt szövetében, és nem mindig lelik meg. Többféle oka is lehet ennek: az egyik talán az, hogy ez a film egy régebbi projekt, amit Pálfi Az Úr hangja kedvéért tett félre. Mindenesetre a karakterek sokszor tisztázatlan motivációja, háttere, céltalansága is egyfajta titokzatosságot, háborús ködöt kölcsönöz a filmnek, ami elrettentheti az egyszeri nézőt.

A Mindörökké tükrözi elkészülésének körülményeit: recsegő-ropogó szerkezetű, sokszor már-már összetákoltnak tűnik, hiszen kevés pénzből, részben közösségi finanszírozásból készült. Pálfi György nem mondható a legszerencsésebb magyar filmrendezőnek: ugyan a legendás Simó-osztály egyik legegyedibb figurája, valahogy mindig meggyűlt a baja a pénzosztó bizottságokkal – és amikor végre zöld utat kap, akkor másféle problémák hátráltatják a zavartalan alkotást, mint az említett Az Úr hangja esetében. Ha nagyon el akarnék rugaszkodni, akkor azt mondhatnám, hogy alkotóként kissé olyan, mint Ocsenás ebben a deprimáló magyar valóságban: sokszor félreértett, mindig kilóg, és többet érdemelne.

Mindörökké, magyar film, 77 perc, 2021. Rendező: Pálfi György. Forgatókönyvíró: Ruttkay Zsófia. Író: Tar Sándor. Operatőr: Dobos Tamás. Vágó: Lemhényi Réka. Zeneszerző: Gryllus Ábris. Szereplők: Polgár Tamás, Menszátor Héresz Attila, Érsek-Obádovics Mercédesz, Ubrankovics Júlia.

‍