Kritikák, esszék, tanulmányok kortárs és klasszikus filmekről és mozgóképes jelenségekről, különös tekintettel a magyar, román és európai filmművészetre; beszámolók fesztiválokról, filmes eseményekről.
Már néhány napja suttogták, ami szerdára bizonyossággá vált: a francia elnöki tisztségre pályázó cannes-i polgármester kampánycélokból betámadta a fesztivált.
Akár a látványosság, akár a szakmai megalapozottság felől nézzük, a dokumentumfilm méltó lezárása a bicentenáriumi emlékévnek.
Weisz Gizella utazását férfiak felügyelik: a főnöke, a kollégája, a telepvezetők, a buszsofőr, a hajtányosok, a szénégető és a másik internált.
A családi miliő nagyját azonban mégiscsak a toxikus hallgatás és félrefordulás hatja át.
Azon vettem észre magam, hogy másodjára a tartalom szinte egyáltalán nem érdekelt. A hangos technót akartam hallani, és látni a sivatagot.
A mozgókép nem „egyszemélyes műfaj” – ezt rögtön az előszóban leszögezi Dobri Imre kötetszerkesztő.