Lehet-e autentikus a kitalált hagyomány?

Mysterium dell’arték s egy fekete daljáték – mondja a könyv címe, és ez már rögtön az elején egy kicsit csavaros: két nemlétező színpadi műfaj. A kötetben található három szöveget eredetileg az Erdélyi Vándorszínház számára írta a szerző, rurális, színháztól távol eső vidékeken játszották őket a kétezertízes évek első felében. Mindkét apró bevezető információ fontos amúgy a szövegek befogadásában: hogy színpadra készültek, és hogy kitalált középkori műfajokban íródtak.

Kele Fodor Ákos törekszik rá, hogy könyvei tárgyként is érdekesek legyenek, és legújabb kötete valóban tetszetős könyvtárgy, nem csak a minőségi alapanyagok miatt. A tördelés, a különböző színek használata, a grafikai megoldások mind átgondoltak, találóak és szépek. Érdekes például a harmadik szövegben (Az egyse), hogy az agyvelőszívás (!) aktusát egy pecsétszerű grafika jelöli. Vagy a betétdalok körkörös kottázása stb. Színház, képzőművészet, zene, irodalom – mind benne vannak ebben a könyvben, nemhiába nevezi magát Kele Fodor Ákos intermediális írónak.

De mi is az a mysterium dell’arte és a fekete daljáték? Kele Fodort a középkori népi színjátszás formái foglalkoztatták, mikor ezeket a szövegeket a színtársulat számára megírta, és az első probléma, amit ebben a munkában meg kellett oldania, az volt, hogy a magyar hagyományban nagyon kevés, gyakorlatilag semennyi ilyen jellegű szöveg nem maradt fenn. A hiányt a képzeletéből töltötte fel, nyugat-európai mintákból kiindulva, a misztériumjátékok, commedia dell’arték, a dramatikus jellegű népi dalhagyomány darabjai mentén. (Számomra problematikus kissé ez amiatt, hogy a középkori magyar népi drámák, színpadi alkotások hiánya valószínűleg annak tudható be, hogy ilyen jellegű szövegek valóban nem is léteztek. Kele Fodor a nyugat-európai szövegeket mintaként kezeli, holott a magyar népi, populáris kultúrában sejthetően nem volt ennyire beágyazva a keresztény hagyomány, valószínűsíthetően inkább a régebbi, pogány ősvallás elemei határozták meg a népi színjátszást, már ha volt ilyen. De ezek persze csak spekulációk.)

A könyv nagyon jól illeszkedik a posztmodern logikájába, ez sok szempontból előny, néhányból pedig hátrány, ami akár az anakronizmus kérdését is felveti. Önmagában a kitalált középkori szövegek ötlete már nagyon posztmodernnek tűnik. Eco óta persze könnyen hajlamosak vagyunk rokonítani a középkort és posztmodernt, de itt nem csak ennyiről van szó. Hanem a megkreált hagyományról például. A játék a műfajokkal, történeti kontextussal, nyelvvel. A szerző szerencsére komolyan veszi ezt a játékot. A nyelvvel mint anyaggal való játékot érzem legerősebbnek ilyen szempontból a kötetben.

Van a nyelvnek tétje diakronikus szempontból is itt, vagyis történeti-nyelvtörténeti játékok is fel-felbukkannak, főként a már említett harmadik szövegben, ami már igazából nem is annyira középkori, hiszen a kuruckort idézi meg szinte minden rétegében. De fontosabb s mennyiségileg is jelentősebb a szinkronikus, nyelvjárásokkal való játék. A szövegekben a szereplők következetes módon különböző nyelvi rétegeket, legtöbbször eltérő nyelvjárásokat használnak, és ezek a nyelvjárások autentikusnak is tűnnek. A roma szereplők nyelvhasználatával azonban vannak problémák (és nem csak a nyelvhasználattal igazából).

Az ördög és a szűz című mysterium dell’artéban például a Méva nevű cigányasszony nem egy behatárolható roma-magyar (vagy bármilyen más) nyelvjárásban beszél, hanem a magyar cigánysághoz köthető nyelvi sztereotípiákban. (Vele, s főként a második szöveg cigánybakójával kapcsolatban Sárközi alakja is felmerül párhuzamként, még csak nem is erőltetetten, és hát Gárdonyi ábrázolása is durván sztereotipikus, semmi köze a néprajzi értelemben vett valósághoz…) Ezzel szemben a már említett harmadik szövegben (Az egyse) a cigányszereplők már hihető magyar nyelvjárásban beszélnek, megszólalnak romani nyelven és az oláhcigányok archaikus román dialektusában is.

Ez a minőségi különbség nem csak a nyelvhasználatban figyelhető meg az első két mysterium dell’arte és az utolsó „fekete daljáték” között. Az egyse minden szempontból kidolgozottabb, rétegzettebb, jobb szöveg. Azt hiszem, hogy releváns a romaábrázolás kérdése napjainkban, elég csak a Háy János Mamikám című új kötete kapcsán kialakult heves vitára gondolni. Kele Fodor Ákos behatóan foglalkozik a cigány folklórral és népi irodalommal, előző kötete épp ezeket a kutatásait dolgozza fel, de antropológiai-történészi szempontból is érdeklődik a szerző a roma hagyomány iránt, elmondása szerint új könyvéhez korabeli periratokat kutat éppen, pereket, melyek a magyar cigánysággal szembeni durva elnyomás, sztereotipizálás és agresszió krónikái. Ez a szakmai érdeklődés sajnos azonban csak a harmadik szövegben érezhető. Itt valóban feloldódnak nem csak a cigánysághoz köthető sztereotípiák, de általában a sztereotípiák, egy sokkal antropologikusabb szerzői attitűd, tudás érvényesül.

Ez kiegészül a társadalmilag releváns témák beemelésével. Az egyse alaptémája amúgy akár provokatív is lehetne, hiszen az abortusz népi praktikái, és ennek kontextusaként az egykézés szokása, ebből kiindulva pedig a szülein bosszút álló magzatdémon a folkhorror-sztori alapja. Kele Fodor azonban nem moralizál ezzel kapcsolatban, csak a fellelhető szövegeket, narratívákat építi bele a színpadi szövegbe. Belecsempész azonban egy csomó apróságot, aminek tétje is van, a már említett cigányközösség és többség viszonyát, a magyar-kuruc szabadságharcosok kegyetlenkedéseit a szlovák falvak lakosságával szemben, a zsellérek és kisbirtokosok feszültségeit.

A fekete daljáték éppen ezekkel az autentikus, antropológiai adalékokkal tud túllépni az öncélú játékon, a posztmodernen, ha úgy tetszik. És ez megmenti a teljes kötetet is igazából. De nem akarok szigorú lenni, nem érdemli a könyv, és ez az autenticitás valójában tetten érhető az alaptémákban és a szövegekben nagyon is fontos humorban is. Az alaptémák pedig megfelelnek a „középkorjáték” szabályainak, elsősorban a halál, halandóság és annak aspektusai jelentik a tétet. A humor szintén a Carmina Burana-Villon-féle középkort (és persze a görög komédiákat) juttathatja eszünkbe: túlszexualizált, fiziológiai poénok és sok helyzet- és gesztuskomikum. Itt is látszik, hogy ezek a szövegek színpadra lettek írva, és nem az elit közönség számára – a színpadon ez bizony működik, és igen, autentikus.

Színpadi szövegek ezek, és valószínűsíthetően jobban is működnek színpadon, mint könyvben. Mégsem érzem feleslegesnek a kötetet, egy izgalmas színházi kísérlet izgalmas dokumentuma, mely tárgyként, tipográfiai szempontból is figyelemreméltó, izgalmas irodalmi kísérlet is.

Kele Fodor Ákos: Mysterium dell’arték s egy fekete daljáték. Tea Kiadó, Budapest, 2022.

‍