Walter Friedrich: Petrilla felé, 1958
No items found.

Ciprusi útinapló

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 4. (786.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
Walter Friedrich: Petrilla felé, 1958

Walter Friedrich: Petrilla felé, 1958
Küproszba suhant a mosolyszerető Aphrodité, / hol már várta Paphoszban berke s az illatos oltár. Ciprus szigetére repültünk a családdal. Paphosz egyik csöndes mellékutcájában foglaltunk le egy apartmant. Nem csak a baloldali közlekedés és a háromlyukú konnektorok, de az urbanisztikai logika is a brit gyarmatosítók öröksége: nincs házszáma az Athena Courtnak. A járda és az út széle hullt naranccsal teli. Mézillat: egyszerre teremnek és virágoznak a narancsfák. Dagadó hold a fejünk fölött; mint egy lengő inga, majdnem függőlegesen éri a teraszunkat a fénye. Tompa puffanások a sötétben; narancsok. Elalvás előtt az Odüsszeia tizenkettedik éneke.
Fecske lebeg tócsa fölött.
Reggeli formagyakorlat a teraszajtó tükrénél a szobában fuvolázó feleségem képére másolódva; a siu-nim-tau költészete.
A tengerbe futó paphoszi domb késő római padlómozaikjai. Öntudatos hullámok és szvasztikák egy Phaedra-portré körül. A szentté lett PYRAMOC (sic, ki van rakva a neve), aki nem volt folyam­isten, ám Thiszbéjétől függetlenül itt mégis az lett, hiszen Kis-Ázsiában van egy ilyen nevű vízfolyás. Daphné, egy folyamisten leánya, amint épp fává változik; az átváltozás a földből indul meg fölfelé, makacs, primitív következetességgel, ami itt és most hitelesebbnek tűnik, mint Bernini fölhabzó virtuozitásának emléke Rómából, a Borgheséből.
A fű zöldell, a mezei virágok már nyílnak; levéltelen lombhullatók.
Olvasmány elalvás előtt: az Odüsszeia huszadik éneke. Jól aszfaltozott, egyenes úton autózom egy vaksötét erdőben. Váratlanul egy stoptáblához érek, lefékezek, de semmiféle kereszteződés nincs ott, enyhe emelkedőre futok rá, utána ködfoltszerű barna lények álldogálnak, megijedek, belelépek a gázba; úgy megdobják a kocsi hátulját, mintha egy jeges útszakaszra hajtottam volna rá.
Vaskos-öreg, koronásra metszett szőlőtőkék az országút mellett.
Egy tengerparti magasház ötödik emeletén veszünk ki Limassolban egy apartmant, keletre a városközponttól, a Neapolisban. Észak-ciprusi menekültektől duzzadt föl a hetvenes években Limassol lakossága; a szállásadónk szülei is Famagustából kerültek ide, amint az rövid beszélgetésünkből kiderül. Az erkély a tengerre néz.
Az épület mögött sorompóval lezárt, hatalmas parkoló. A parkoló közepén beszakadt tetejű, romos uszoda. Nem kellemetlen a szememnek és szívemnek ez a levantei sivárság. A szomszédos tömb aljában lévő International Supermarket akár Bukarest valamelyik külvárosában is lehetne: rengeteg a román és a bolgár termék. Borszéki ásványvíz. A pénztárnál egy hajléktalannak tűnő fickó oroszul alkudozik a pénztárosnővel.
Este az Odüsszeia huszonkettedik éneke. Odüsszeusz, aki inkább ember, mint hős, civilizál, és öl és erőszakol, és a borszínű tenger rettenetes és ellenséges vele.
Kibuszozunk és fölkapaszkodunk Kurion romjaihoz. A magas mészkőplatón épült várost a Trója alól hazaindult és idáig sodródott argosziak alapították. Ami a településből megmaradt, illetve az, amit mostanáig föltártak belőle inkább a fantasztikus tengeri táj keretében hat, és nem az épületmaradványok történelmi hitelével.
A római kori házban, ami egy földrengés során pusztulhatott el, egymás mellett találták rá egy öszvér és egy tizenkét éves kislány maradványaira.
Szeretném tudni ezeknek a tarkán nyíló virágoknak a nevét.
A színház felső karéján hat furatos fémtraverz. Átfúj rajtuk a szél. Szeriális zene. Először azt hittem, a közeli, fedett épületrészből szól. Szemközt a zöld dombhát átlósan vágja el a tenger látványát.
Lobog a szakállam. Förgeteg.
A napfényben a tenger bőre olyan, mint egy roppant őshüllőé.
Este az ágyban az Odüsszeia harmadik éneke.
Egy kisebb teherhajó (hat konténerrel) a nyílegyenes parttal párhuzamosan horgonyoz – szénfekete geometria a ­ten­geren.
Ma egész nap bort ittam és verset írtam az ötödik emeleti erkélyen. Egy tengeri fürdő a lányaimmal azért még belefért.
Az Odüsszeia első éneke.
Reggel hétkor ég és tenger között egy sötétebb csík a horizont.
Átköltözünk Larnakába. Az apartmanházban magyarul fogad bennünket a recepciós hölgy; a kiejtése alapján valószínűleg erdélyi. Látom az utánunk érkezett amerikai lány arcán, hogy töpreng, vajon görögül beszélünk-e; vagy milyen nyelven.
Kora délután megered az eső, két órán keresztül ömlik. Utána a tenger kisimul és elsötétül.
Krisztus föltámasztotta Lázárt, aki aztán idejött püspöknek, harminc év múltán újra meghalt, eltemették. Megvan a kőszarkofágja a Szent Lázár-templom oltára alatt, de üres.
Este az Odüsszeia kilencedik éneke.
A Pierides múzeumban. Egyemeletes, tornácos gyarmati épület, akár Panjimban vagy Bombayben is állhatna. Az első teremben az újkőkori kerámiaedények között kiemelt helyen van egy szobor: groteszkül elrajzolt, üvöltő férfialakot formáz. Elemelve a földtől, fölhúzott térdekkel ül egy négylábú ülőalkalmatosságon. Fogja a fejét, könyöke és térde összeér. Kopasz fejtetőjén koronányi lyuk tátong. Ami itt be lett öntve, az az előre (és nem fölfelé) meredő faszán folyt ki. És közben világgá ordíthatta a csobogást. Változat folyamistenre. Ezen az időszaki vízfolyásokkal szabdalt szigeten.
Harmincnyolc éves lettem.
Larnaka közelében van több kisebb és egy nagy sóstó, amely mellett muszlim zarándokhely épült ki egy asszonynak, a próféta egyik korai követőjének sírja körül. Flamingók tanyáznak népes csapatokban a tavakon az évnek ebben a szakában. Túl a gyorsforgalmi úton, az egyik kisebb tavon sikerül egész közelről meglesnünk kéttucatnyit közülük. A háttérben drótkerítésen túl a reptér épületei és ipari tartályok látszanak. Láncban úsznak a flamingók, nyakukat nyújtogatják a vízbe. Kettő felröppen közülük. A szárnyuk alja sötétebb rózsaszín, fekete szegéllyel.
A sírhoz épült mecsetben, amin keresztül a sírhoz lehet jutni, épp a pénteki szertartás zajlik, meg kell várnunk a végét, ha be akarunk menni. Angol nyelven zajlik a prédikáció. Paradise, paradise, ez a visszatérő motívum. A szertartás végén a kislányaimnak is jut a halvából. A hívők legnagyobbrészt az indiai szubkontinensről vannak, de akadnak köztük arab-perzsa öltözetű hölgyek és európai arcok is. A sír tetején egy óriási meteoritdarab van, ami a mítosz szerint évszázadokig csak lebegett itt, míg végül oszlopokkal a földhöz rögzítették.
Míg a buszt várjuk, szóba elegyedünk három idős török hölggyel. Ausztrál állampolgárok, Paphoszból menekültek 1974-ben, a fegyveres konfliktus kitörésekor északra. Brit gyarmaton születettekként kaptak ausztrál állampolgárságot. Az egyikük nemrég visszaköltözött Észak-Ciprusra. Inkább rezignáltak, mint szomorúak. Egy nagy csapat flamingó közben egyre közelebb úszik a mecsethez. Afféle hangok szállnak felénk a tóról, mint egy tyúkudvarból. A busz nem jön, gyalog indulunk vissza a városba.
Este az Odüsszeia tizedik éneke.
Ajía Napa, a velencei kolostor köré épült üdülőtelep. A fehérhomokos, türkiz vizű öblök körül iszonytató óriáshotelek. Az itt-ott még beépítetlen, apró tavaszi virágokkal díszlő sík part szikláin halk mitológia, akár a szétkenődött agyvelő a műtőslány ujján.
A negyedik szivárvány a héten.
Este a tizenegyedik ének.
Éjjel szakadó eső.
Az Odüsszeia már túl van valamin – amiben az Iliász épp kötésig benne áll. Trója, mint egy mérgezett kút, mint az elfertőződött köldök, amin át nem vezet út vissza, onnan csak előre hajt a vér, ide, a napba hunyt szem vakságáig. A testemig. A halál, mint az árnyak alvilága – ez már Homérosznál is fosszíliának tűnik; ez Dante pokla. A fény, a napfény hiánya; akik tartósan a fényben lakoznak, a paradicsomban: istenek.
Visszautaztunk Paphoszba. Alkonyat előtt hosszú fürdő a hideg tengerben. Elalvás előtt az Odüsszeia ötödik éneke.
Aphrodité szülőhelyénél. A hitelesítő pecsét a közeli szentély emlékeivel négyezer évre visszadatálható hagyomány. A partrészről, ahol Szaturnusz levágta összeesküvő anyjára begerjedt apjának heréit behajítottam két kerek, fehér követ az élénken fodrozódó tengerbe. És elképzeltem, ahogy föloldja őket a sós víz, és az istennőt a tajtékok partra hengergetik, akár egy szőnyegbe csomagolt keleti hercegnőt.
Oszlopos, sziklamélybe faragott, monolit sírkamrák a paphoszi dombon: a királyok sírjai, ahová előkelőségeket temettek, királyokat soha. Este az ágyban az Odüsszeia hatodik éneke.
Még nem keltem föl reggel, becsukta a szél az ablaktáblákat, és amikor pár perc múlva újra kinyitotta, szakadó eső verte a hajnali teraszt.
Este, már itthon az Odüsszeia nyolcadik éneke az ágyban. Álom, sűrű törésvonalakkal, finoman súrlódó vetődéssel, gyors lepusztulással. Rózsaszín felhők az ágyból reggel a tetőablakon át. Mennyire finoman tárgyszerű, és nem célszerű ez a városrész, ahol lakunk. A Pusztaszeri utca egyetlen diófája.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb