Szabó Dániel: Árnyékaink
No items found.

Fellinger Károly versei

XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 20. (826.) SZÁM – OKTÓBER 25.
Szabó Dániel: Árnyékaink

Szabó Dániel: Árnyékaink

Hospice

Anyámat mindenkinél jobban szeretem.

A gyerekkori szomszédjával

van egy szobában.

Fekvő betegek ők, pelenkázzák őket.

Még a keresztnevük is azonos, Julianna;

én meg szomorú vagyok, mert mégse keverik

össze őket.

Szobatársa, bár túl van a nyolcvanon,

egyáltalán nem feledékeny,

bár azt, hogy ágyhoz kötött,

vagy a korát, szívesen elfelejtené.

Anyám váratlanul azt mondja, készülődjünk,

elfáradtak a betegek, vége a látogatási időnek,

fájó szívvel fogja itt hagyni mindkettőjüket.

Többé nem tud eljönni,

bocsássanak meg neki,

mindenki dolgozik a gyerekei, unokái közül,

meg szédül is már, alig él.

Elszabadult jövő

Anyám a tüdőembólia után

nem kap levegőt,

kevés a vérében az oxigén,

alacsony a szaturáció.

Azt mondják az orvosai,

adjam szanatóriumba,

ott állandó az orvosi felügyelet.

De tudom,

hibáztatni fogom magamat,

ha megfullad.

Otthon a mellette lévő szobában alszom,

nyitva hagyom az ajtót,

hallgatózom, köhög-e,

lélegzik-e egyáltalán.

Pontosan úgy, mint amikor

még nem került szanatóriumba.

Várakozom,

éveknek tűnnek a percek.

Nagy sokára felismerem ismerős sóhaját,

szuszog szegény,

fájdalmai lehetnek.

Megnyugodom.

Boldogság

Apám mindig megkérdezte, hogy amit

a munkahelyemről hoztam haza,

gabonát, építkezési anyagot,

az mennyibe fáj nekem,

mennyit fizettem érte.

Erre azt válaszoltam, ingyen vagy féláron,

mert megbecsülnek, régóta

dolgozom már azon a helyen.

Ilyenkor nem velem, hanem

magával volt elégedett apám,

boldogság töltötte el a szívét.

Sógorom, aki átlátta a helyzetet,

előre eldicsekedett apámnak,

nem várta meg, hogy rákérdezzen,

bizonygatva, hogy ő sem akárki,

hogy a beton, amit hozott, jóval olcsóbb,

a fuvarért, mivel ő volt a sofőr,

nem kellett fizetnie.

Aztán végül kiderült, nem így van,

lánytestvérem sírva panaszolta el

anyámnak, hogy megjött a faktúra,

fizetni kell, de anyámnak nem volt szíve

apám tudtára adni,

nehogy még

csalódnia kelljen önmagában,

s egy világ dőljön össze benne.

Meghalni

Meghalni akartam, amikor

az első füzet megtelt

az írásaimmal,

áldozatot szerettem volna hozni,

mert azt gondoltam,

a költők a haláluk után lesznek híresek,

minek is egy füzetnél többet írni,

csapjunk a lecsóba,

még mielőtt becsapnám magamat,

hiszen eddig is úgy maradtam a testemben,

mint a meghibásodott lift két emelet között,

hiába, el kell találni, mennyi a sok

és mennyi a kevés,

amikor verset ír az ember.

Elítéljük a gyilkost, de nem

becsüljük magát az életet,

természetesnek vesszük magunkat,

hitünk megtűrt vadcserje, tüskebokor

egy dűlőút mellett,

amit már nem kaszál senki,

apám azt mondja,

már állatot sem érdemes tartani, nevelni.

Ragaszkodás

Nincs szívem, nincs szívem arra,

hogy meghallja a dobogást a mellkasában,

amikor a szíve alatt hordott,

Sziszüphosz köve voltam,

szabad és átlátszóbb

apám üveggolyójánál,

minden, de nem haszontalan.

Nincs szemem, nincs szemem

arra, hogy átlásson rajtam,

kiesik szememből a tű,

amit a szénakazalban keresek,

neki adom,

de előtte még átszúrom vele

a félreeső helyet.

Örökkévalóság

A mester befejezte a képet.

A műalkotáson

a fiatal lány

kezében

petróleumlámpa

világít.

Egyszer elfogy abból

a petróleum,

tudja ezt jól a festő.

Árnyékliliom

Örökségül az elmúlást kaptam,

időbe telt, mire megértettem,

eredendő bűnöm az Isten.

A tapasztalat mindig a romló

almát, szilvát, körtét

fogyasztja el a ládából.

Amikor túljutunk az örökkévalóságon,

rájövünk, hogy a legjobb mégis

gyalog, az apostolok lován közlekedni.

De ekkor lábaink már nem visznek.


Összes hónap szerzője
Legolvasottabb