Hazai mezőnyben

Horváth Levente munkája.
„A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken (a rosztovi terület nyugati része, valamint a vorosilovgrádi, zaporozsszkiji, sztalinszkiji területek), a Krím–félszigeten és Ogyessza környékén, az Uralban (szverdlovszki és cseljabinszki területek), a Volga mentén (sztálingrádi és szaratovi területek), valamint a moszkvai, minszki, kijevi, voronyezsi területeken és a krasznodári kerületben, továbbá Azerbajdzsánban végezte kényszermunkáját. A szovjet adatok szerint jelentős számban dolgoztak Magyarországról elhurcolt foglyok az ivanovi, szumi, leningrádi, sztavropoli és novgorodi területeken, továbbá Grúziában. Sok magyar raboskodott a kazahsztáni Dzsezkazganban, Karagandában. Nagy tömegben kerültek magyar elítéltek is az északi sarkkörön túlra, a pecsorai medencébe, Vorkutára, Norilszkba és a Kolima folyó térségébe. Dolgoztattak magyarokat Dél–Szibériában, Bratszk és Tajset környékén is.”Élet a lágerben, História, 2006/2. www.historia.hu/archivum/2006/0605_01.htm Kifogástalanra vasalt, rangjelzés nélküli katonaruhájában, kopott aktatáskájával szokatlan látványt nyújtott Petri Sándor a Városházán. Buletint jött csináltani; „bemutatásra” hozta harmadmaga anyakönyvi kivonatát, szabaduló igazolását, a házasságlevelüket, valamint a felesége nevére kiállított, beköltöztetési határozatot. Csodák messziről jött hírnökének érezte magát, annyira udvariasan bántak vele a tisztviselők. Küldözgették egyik osztályról a másikra, de legalább szabadkoztak: sok a munka, ők nem mozdulhatnak, azért… Minden stációnál hellyel, cigarettával kínálták. Egy középkorú nő a testvére felől érdeklődött tőle.
– Negyvennégy óta semmit nem tudunk róla… Anyámat az élteti, hogy hazavárja a bátyámat. Terítéke ott az asztalnál, az ő kedvenc ételeit esszük… A szaratovi fakitermelésnél dolgoztatják. Tavalyelőtt, amikor nyomátiak vagy tízen szabadultak, többen mondták, ott van… A csávási molnár is bizonygatta, hogy eljövetelükkor a bátyám várta, hogy hazaengedjék…
Sanyi figyelmesen nézte a feléje nyújtott portrét.
– Engem tizenhét táborban hordoztak meg – válaszolta csendesen. – Sok arc megragadt emlékezetemben, ismeretleneké is… De vele nem találkoztam… Sajnálom… – adta vissza a tisztviselőnek a honvédszázados fényképét.
A petróleummal felkent padló átható szagát bevette ruhája, bőre; fájt tőle a feje. „Avas olajtól bűzlik itt is minden.” Hosszú volt a délelőtt, hamar elmajszolta azt a pár szelet pirítóst, amit Vikta induláskor a kezébe nyomott. Szédült az éhségtől. Már-már azon volt, feladja, hazamegy. De akkor holnap kezdheti elölről a sorbaállást! Ha nincs érvényes személyazonosságija, nem iktatják kérvényét a munkaelosztónál.
– Petri Sándor! – szólította meg a gépírónő. Felállt a helyéről, az ügyfélpultig sasszézott, és a férfi elébe rakott egy gyűrött staniclit. – Háztartási kekszet szabad ennie, ugye? – kínálta előzékenyen.
– Köszönöm. Látszik rajtam, mennyire éhes vagyok?
– Vegyen bátran belőle, ne szerénykedjen! – biztatta mosolyogva az asszony.
– Köszönöm… Piroska!… Naháát!… – ismerte meg Sanyi az őt kínálgató platinaszőkeséget.
– Igen, én. Hogy vannak, mester?
– Meglennénk-meglennénk.
– Hogy-hogy csak most…?
– Elhúzódott Szibériában a nyaralásom. Végére rám untak a vendéglátóim… Hazaengedtek, csak ne lássanak többet… Na, de mi van magukkal? Hogy megy soruk?
A nő elnevette magát, aztán komolykodva bólintott – mégse torkolljon kacagásba beszélgetésük.
– Mostanság jobbacskán… – válaszolta tartózkodóan. – Örülök, hogy hazajött…, hogy életben van… Amikor megláttam! Rögtön megismertem, bár nem akartam „csak úgy” megszólítani… Fogyassza el… – mutatott a kekszekre. – Szegény Lajos emlékére – közölte szertartásosan, mintha a frissen hazatért tudhatna a történtekről. – Tudja, én más életet élek… Azóta – tette hozzá szabadkozva. Látszott rajta, szívesen beszélne magáról, mondana többet is, mégis hallgatott. Inkább témát váltott, színpadiasan körbemutatott a váróban.
– Harmadik éve, hogy felvettek ide… Sok a munka, nincs gatyázás… Az ötéves tervvel még több lesz. Szerencsém, hogy beszélem mindkét nyelvet… Ráadásul Ionuţot főkapitánnyá avanzsálták… Innentől velem nem cicázhat senki – igazította meg látványosan vastag karikagyűrűjét. – Jaj! Beszéljen inkább a mester!
Sanyi köhintett, de továbbra is hallgatott. Az asszony viszont közlékeny kedvében volt.
– Tudja, Lajos halála óta… Elmaradtam a maguk családjától, pedig a Petriek örökre leköteleztek; Juci és Vikta eljöttek a Lajos temetésére… Szóval, a baleset óta nem tartottuk a kapcsolatot, csak Vikivel találkoztam néhányszor az utcán… Futólag váltottunk pár szót… A múltkoriban láttam, segélyért állt sorba… Nem itt, nálunk… Lenn a pincében, a szociális osztályon. Hogy örülhet most, hogy maga hazajött! Lesz neki is támasza… Kettesben könnyebb, s ahol gyermek is van…
A férfi bólogatott. Érdekelte volna, mi történt Bokor Lajossal, de az asszony gyűrűmutogatásából megértette, hogy az új életet kezdett. Nem volt még alkalma számba venni feleségével az ismerőseik sorsát, mit sem tudott a volt segédjével történtekről sem.
– Idehaza mostanság kell a szakértelem – magyarázta neki bennfentesen Piroska. – Majd telefonálok a mester érdekében munkaelosztóhoz. – Tudja, kiadták nekünk az ukázt: januártól arrafelé ötéves tervekben kell gondolkozzunk. Központi utasításra átszervezik minden vállalatnál a munkát; naaagy építkezések lesznek! Az ONCSA-féle házak sántiérja semmiség volt ehhez képest… Mostantól emeletes tornyok kellenek, több helyen már bontanak a városban – helyet kell csinálni… Hallhatta a szovjeteknél, mi a tendencia…
– …
– Ugyebár, onnan jön… Mondhatni a „melegéből”…
A frissen szabadult figyelt, szót sem szólt. Nagyon lassan rágcsálta a kekszdarabokat.
– Tudom én, hogy nem szabad beszéljenek – suttogta bizalmasan Piroska – mert…
– Mert… Honnan jövök… én? – kérdezett vissza bátortalanul a férfi.
Az asszony meglepődött. Elbizonytalanodott, pislogott, gyorsan eldarálta mondókáját:– Bukarestben a Központi Tanács megszavazta hazánk iparvárosainak listáját. Állítólag Vásárhely is rajta van. A tervek szerint rengeteg munkásra van szükség! Nem lesz elég a vidék lakossága. A Re­gát­ban már toboroznak, onnan hoznak be embereket. Magunk között úgy hívjuk: telepeseket. És ugyebár, azoknak lakni kell valahol…
Petri Sándor erre nem tudott mit mondani.
– Annak idején jól egymás keze alá dolgoztak, az urammal!… Számított a munkájuk! Micsoda életem volt szegény Lajos mellett! Való igaz, más éra volt… Megtapasztalja majd, hogy azóta… Szóval, új idők járnak, Petri elvtárs! Most nagyon a nép akarata érvényesül. Azt mondják, megvívjuk az osztályharcot, de ez sem elég! Résen kell legyünk, örökkétig készenlétben! Kötelességünk megvédeni a demokráciát! Ami olyan, mint valami friss hajtás… Az ellenség pedig nagyon éber! Érti, mire gondolok… Nem hiába járt náluk…
– Kinél „náluk”, kedves Piroska?…
– Hát a szovjeteknél, na! Manapság ők a központ! Azt tartják, náluk vannak a gyökerek. „A népek szellemének pátriájában…” Magyarázta nekünk esti kurzuson az oktató-agitátor. Hogy tudniillik minálunk… És nemcsak Vásárhelyre kell gondoljunk! – megdőlt a kapitalizmus, de egyelőre nem eléggé! Folytatni kell, a végsőkig, az osztályharcot! A szovjetek ebben előttünk járnak – ők hamarabb véglegesítik a kommunizmust.
Hunyorítva a férfi szemébe nézett.
– Tulajdonképpen szerencsés ember maga, Petri Mester! Világot látott… Sokat tanulhatott abból, amit ott élt meg, velük!
– Jól mondja… – helyeselt meglepetten a férfi. – Naaagy élmény volt, négy éven át! Élesben, a hevesen!
Az asszony elbizonytalanodott: viccel vele ez az ember?
– Sokat oktatott minket az instruktorunk, az esti tanfolyamon! Szerény beszédű, hogy aszongya: ő csak közvetítő, de a lényeg a jövőnkben! Ahhoz kell tartsuk magunkat, Petri elvtárs. Persze a maga szempontjából az a fontos, hogy itthon lakozik – pislogott, és inkább nem részletezett tovább, mert érezte, hogy belegabalyodott a témába. Felkavarták az emlékei is; a Lajos halálának körülményei, a vörösök… – Szóval… úgy kellenek manapság, mint falat kenyér, a jó szakemberek. Meglátja, kiemelt fizetés járja a maga fajtájúaknak – szögezte le bátorítóan.
– Milyen fajtámnak? – mosolyodott el a férfi.
– Hát a dolgosoknak. Azoknak, akik az élvonalban teljesítenek.
A nyomaték kedvéért hunyorított, és mintha nem bízna eléggé az előbb elszajkózott szlogenben, ráerősített:
– Maga ott külföldön már bizonyított; itthon mi jót állunk magáért.
– Ki az a mi? – kíváncsiskodott Petri Sanyi.
Piroska elnevette magát. Kacarászva intette, ne ugrassa őt.
– Tudja azt nagyon jól!…
– …
– Hát a Párt, na! Én is beléptem.
Valaki váratlanul beszólt az irodába:
– Tovarăşa Burduşan, notiţele de la reuniunea de ieri! (Burduşan elvtársnő, kérik a tegnapi jegyzéket!)
Piroska összerezzent, gyorsan elköszönt. Megigazította a szoknyáját, felragadott egy szakadozott kartondoszárt az asztaláról. Sietsége ellenére biztatóan visszamosolygott az ajtóból:
– Ionuț alig hisz majd a fülének…
– Üdvözletem… – udvariaskodott búcsúzóul, szertartásosan a hazatért. – Köszönöm a kekszeket. Maguk itt valamennyien tündérek! Mint a mesében, egy nap alatt történt minden: beazonosítottak, megengedték, hogy a feleségem társalbérlője legyek… Garantálnak értem…
Mintha elfelejtette volna, hogy hívatták, és hogy sietnie kell, visszalépett hozzá az asszony:
– Petri elvtárs… Szólíthatom Sanyinak?
– Hát hogyne! Micsoda kérdés!
– Komolyan… Azt ajánlom magának, gondolkozzék el azon, amit mondtam! És fogadjon szót, éljen az előnyével! Nem hiába járta be a világot!…
– Csak a Szovjetuniót, elvtársnő! Ott nyaraltam négy évig.
– Halkabban! – intette le fogadatlan mentora.
– Min gondolkozzak halkan? – kérdezte mulatságosan suttogva Sanyi.
Kuncogás előzte meg a választ:
– Hogy mi a legfontosabb az életben.
– Nem tudom.
– Petri elvtárs, ne tegye magát. Neeem bonyolult dolog ez. Érzi azt minden józan ember, mi fontos neki a világban…
– Jahaj, arra én már rég rájöttem, elvtársnő! – nevetett a férfi. – Már hogyne tettem volna!!… Bizisten… Hogy itthoni mezőnyben lehetek… – bizonygatta.
– Ugye-ugye… – kacarászott megadóan Burduşanné. – Jusson eszébe, amit mondok: manapság a világ… Úgy képzelje, hogy tulajdonképpen egy klub. A tagoknak jól megy… Viszont… nincs mindenki számára hely benne. Akik pedig kint rekednek… Érti, mire gondolok? Hogy mennyire fontos tagnak lenni – okította védencét, holott már másodszor figyelmeztették, hogy igyekezzék.
Esteledett. Petri Sanyi hazafelé menet, a Malinovszkij marsall útján, az Arató utca sarkánál nagy ívben elkerülte a kocsmázókat. Nem akart senki ismerőssel találkozni. Holnap számba veszi a fáskamrájukban hagyott munkaeszközöket. Hány szárazdeszkája maradt?… Épek még a létrák?… Mi van az ecseteivel?… Milyen a festékek állaga?… Vikta figyelmeztette: kevés firnájsz maradt… Pénzzé kellett tegye a nagyrészét – óvatosan töltögetve, literenként méregette ki a fogságból hazatért festőknek… Kellett a pénz ételre, s egyébre… Olgicát beolttatta gyermekbénulás ellen… Új csizmácskát… és cipőt is vett neki…
Átnézett a páros oldalra – özvegy Petri Andrásné ablakából fény szűrődött az útra. Lassította lépteit, de végül mégsem állt meg, hogy betérjen az anyjához. A tegnapi jelenet után… Igaza van a feleségének, Jancsi ruhái ott állnak; neki meg nincs mit magára öltenie! Ha felveszik a Konstrukcióhoz, mibe’ menjen munkába’?… Anyja és Ilonka őrzik Jancsi naftalinos bagázsiját!… Megmondták kereken, kölcsön sem adnak belőle.
– Világéletedben leg-leg akartál lenni mindenben! Most itt az alkalom – el se szalaszthatod! A környék legeslegelegánsabb szobafestője leszel! – kecsegtette a kudarc után kínosan kacagva a felesége, mikor ő a német utásznak köszönhetően megmaradt, kifogástalan állapotban lévő gyapjúöltönyeit mustrálgatta.
– Nekem mondja, Petri elvtársnő?!… – vette ő a lapot. – Részletkérdés, hogy az utóbbi időben húsz kilóval kevesebbet nyomok… Nem szokásom öltönyben, lakkcipőben vakolni. Habár… Változott a módi, míg odavoltam…. Még gondolkozom… Tudja, mit? Üsse kő, rajtam ne múljon: elismerem, hogy szívesen parkettáznék. Amennyiben táncra kérem, és ha kegyed elfogadja a felkérést… Fő, hogy olyan sikeresen elástad dolgainkat – tette hozzá rejtélyesen.
– Honnan tudod? – csodálkozott Viktória.
– Bemondta a krími rádió – blöffölt komoly képpel, de nem állta meg nevetés nélkül. – Legalábbis úgy emlékszem – szabadkozott, és átölelte asszonyát.
– Megint hiába próbálkoztam. Hajthatatlanok, pedig mindent beleadtam – kesergett a fiatalasszony. – Pengére hajtottam, ma reggel listával a kezemben álltam anyádék elébe: egy bekecset, egy nadrágot, két inget… fehérneműt kunyeráltam neked Jancsi nagyságos őreitől. Hallottad volna, milyen meghatóan gazsuláltam!
– Mikor volt rá időd?
– Amint Olgit elindítottam iskolába, rohantam hozzájuk. Asztalnál ültek, reggeliztek. Nem mondhatják, hogy „neeem tudták”, miben vagyunk, nincs mit felvenned. Kérleltem őket, adjanak szvettert, nadrágot, ingeket!… Legalább kölcsön! Annak örömére, hogy hazajöttél… Vagy… akár cserébe… Amiért mindenben számíthatnak rád.
– Jól mondod: kellek nekik – bólogatott Sanyi. – Támaszfélének. Rám lehet építeni… A bátyám, az más: meglátod, valóságos úri elvtárs lesz, amint megjön. Csak adná isten, hogy életben legyen! – sóhajtotta. – Régi a szereposztás, soha nem változik meg… Te Vikta, miféle jóslatról rebesgetett tegnap a húgom? – kérdezte hirtelen.
– Ááá… Semmi…
– Komolyan…
– Majd máskor…
– Engem most érdekel…
– Sokáig hallani sem akartam róla, de Juci nem nyugodott. Micsoda marhaság! Jóslatra pénzt költeni! – mesélte vonakodva Viktória. – Furton-feszt duruzsolt a fülembe, bezzeg X így, bezzeg Y úgy! Hány asszony áldoz rá – milyen dolog az, hogy én hallani sem akarok róla?! Noszogatott… segít ő nekem! Összespóroljuk az árát! Mondtam, menjen nélkülem, faggatózzék a fivérei sorsáról, de csak a fejét rázta. Szerinte a mi kettőnk szerelme igazi mágnes – nálam a cigányok világosan fogják érzékelni az életvonalat, és találó lesz a jóslat, ha én vagyok a médium. Megmakacsoltam magam: nem és nem. Teltek az évek…, négy kerek esztendő… Semmit sem tudtunk felőled!… Idén tavasszal engedtem a rábeszélésnek… Juci rendes volt. Ahogy ígérte – titokban össze is gyűjtötte egy szeánsz árát: húsz deka kávét, tíz tojást. Ne kérdezd, honnan szerezte be – fogalmam sincs… Anyunak mindenesetre azt hazudta, elveszített két kenyérjegyet – azokat is hozzácsapta az adományhoz, pedig tudhatta, hogy kisebb rebelliót okoz tettével: hetekig azt hallgatta ebédkor, na, nem ima helyett, csak terítéskor, anyja s a nővére kórusban zengedezték, hogy milyen tökéletlen némber. Utólag vallotta be nekem, hogy bizony kikoplaltatta magukkal. Nekem nem szólt, kímélni akart bennünket a leánykával.

(Folytatása következő lapszámunkban)