Hertza Mikola rövidprózái

Horváth Levente: Székelykő 8.

Hátulról kapaszkodva

Az ülőmunka alattomos gyilkos: napi nyolc órában, gyakran többen csepegteti a mérget a gyanútlan ember szervezetébe.
Huszonvalahány év irodai munka után kezdett felgyűlni bennem a méreg annyira, hogy minden mozdulatomban éreztem maró hatását. Ökölbe szorítottam kezem és lassan kiengedtem: a halál ott bizsergett ujjaimban. Grimaszoltam, amennyire csak tudtam, széthúztam a szám, fogaim csikorgatva: a tükörből sápadtan vigyorgott vissza rám az elmúlás.
Aztán eljött a nap, amikor elegem lett. Élni akartam. Megszerkesztettem felmondásomat, kinyomtattam, lefőztem egy kávét, cukor nélkül megittam, lassan kortyolgatva, közben fásultan kibámulva az emeleti iroda ablakából az alant nyüzsgő életre, a város lüktető hétköznapjára, majd bekopogtam a főnökhöz, és szó nélkül asztalára tettem az aláírt papirost.
Két hét múlva már a térségi hulladékgazdálkodónál dolgoztam. Eleinte szintén irodai munkát akartak adni, de dühömet leplezve kettétéptem kinyomtatott önéletrajzomat és makacsul hallgattam. Másnap a munkavédelmi kiképzést aláírva már a kukásautó bal hátsó sarkán kapaszkodtam.
Lassan haladtunk a reggeli forgalomban, az iskolák felé hömpölygő középosztály autótengerében. Minden kapu előtt hangosan szisszenő fékkel megállt a teherautó, én meg a jobb sarokba kapaszkodó kolléga leugrottunk, megragadtam a hozzám közelebb álló műanyag kukát, nyikorgó kerekein az autóhoz vonszoltam, sarkait beillesztettem a hidraulikus emelő fogantyúiba. A kolléga szintén, egy másik kukával. Barnák, feketék, kékek, zöldek voltak a kukák. Ritkábban sárgák. Miután mindkét kuka a helyén volt, intettem – bal oldalt engem látott a sofőr a tükörből –, és a hidraulika gombnyomásra tette a dolgát: égbe emelkedtek a kukák, tetejük élettelenül hátrabillent és zuhant, ömlött a teherautó sötét mélyébe a sok szemét, az élet fenntartásáért elfogyasztott élelmek csomagolóanyaga, kinőtt és széttaposott cipők, üres flakonok, megunt ruhák, kifizetett számlák, nem igényelt reklámszórólapok, megnyerendő választásokért nyomtatott üres dicsekvések színesen csillogó értesítései, mindenféle haszontalanná vált emberi kacat. A hidraulikus kar leereszkedett, a fedél üresen csattant vissza a kukára, mi meg kipattintottuk a fogantyúból, és gurítottuk vissza a kapu elé. A szemetesautó meg az élet ment tovább, a következő kapuig, az újabb teletöltött kukáig.
Ha boldog nem is, de nyugodt voltam. A szél az arcomba fújt, amikor a kirakatok előtt elhaladva visszatükröződött tekintetem, a halál nem nézett vissza belőle, amikor öklöm kiengedett a kukásautót elengedve, ujjaimban nem bizsergett az irodai halál. A nyolc óra is mindig nyolc óra volt.
Aztán az első fizetésnap után kitört a cirkusz. A gyereknek új sportcipő kell, a zongoraóra sincs ingyen, a másik sírt, mert az osztálytársai felismertek az autóba kapaszkodva. A főnök is felkeresett, mert senkit sem talált a helyemre, olyan időket élünk, hogy a kukákat bárki be tudja gyűjteni, de a projekteket kevesen tudják levezényelni. Felelősség is van a világon, mondták a főnökök, otthonról is, a volt munkahelyről is.
Hat hét kukázás után visszamentem. Az irodában semmi sem változott, csak a kávégépet cserélték ki. A kávénak ugyanolyan íze volt, kibámultam az emeletről az utcára, az alant lüktetve nyüzsgő hétköznapi városra. A főnökkel hosszasan beszélgettünk, üldögélésről, projektekről, szabadságról, arcba fújó kellemes szelekről, ökölbe szorított kezekről, tükörből visszanéző sápadt vigyorokról – az életről általában. Inkább én meséltem a többiről, ő az elején próbálta a projektekre terelni a szót. Aztán már ő sem annyira.
Semmi sem volt már ugyanaz, mint régen. A nagy ablak mellé két bordásfalat szereltettünk, egyet balra, a másikat jobbra. Erősen kapaszkodtunk a lécekbe, alattunk lüktetett a város. Hosszasan néztük, majd a hidraulika hiányában szájamból felhangzó szisszenésre kiengedtünk a szorításból, leugrottunk, én balról, ő jobbról, határozott léptekkel mentünk számítógépeink elé, fehér volt mindkettő, beírtunk vagy két sort, röviden egymásra tekintve leütöttük az enter billentyűt, és miközben az élet fenntartásához szükséges vagy éppen elveszítendő és megnyerendő választások üres ígéreteinek digitális kacatja eltűnt a gép sötét mélyében, visszaugrottunk a bordásfalra, kapaszkodtunk, és tekintetünket az alant zajló nyüzsgésre tapasztva haladtunk tovább az élettel, a következő kapu felé.

Beszélgetés egy ismeretlennel a majdról

Gondoltam, kiszállok egy cigire. Jól megülik magukat azokkal a papírokkal.
Az autó ajtaját becsukva bosszankodva vettem észre, hogy sikeresen lemorzsáltam a szendviccsel az öltönyöm. Szerencsére semmi szósszal pecsételő része nem volt a szendvicsnek, így pár határozott seprő mozdulat és elegáns voltam, mint mindig. Meggyújtottam a cigarettát és jó hangosan fújtam ki az első slukk füstjét a kellemes nyárvégi napsütésbe.
– Majd az én autóm sokkal szebb lesz.
Meglepettem fordultam meg, addig nem vettem észre a kapualjban üldögélő öt-hat év körüli kisfiút. Pedig már jó régóta várakoztam az autóban, leengedett ablakkal, kikapcsolt rádióval, hallanom kellett volna, hogy ott van. Az öt-hat évesek nem nagyon szoktak csendben lapulni.
Biccentettem feléje, de nem mondtam semmit.
– Hány lóerős? – kérdezte. Szemeit összehúzva méregetett, bizalmatlanul.
Megvontam a vállam.
– Mert majd az enyém kétszáz lesz – majd rövid szünet után hozzátette: – Kétszázötven.
Rövidnadrág volt rajta, rózsaszínű, valószínűleg nővértől vagy más közeli lányrokontól örökölt sportcipő. A trikóján pillangó.
Mintha észrevette volna, hogy a ruházatát nézem, maga alá húzta a rózsaszínű cipőt és kijelentette:
– Majd az én öltönyöm szebb lesz. Szürke. Nem fekete.
Jól fog menni azokkal a rózsaszínű cipőkkel, gondoltam.
Aztán már nem mondott semmit, csak nézett. Végignézte, amint elszívom a cigarettát. A túlsó oldalon levő intézet kapuját lestem, ideje lenne már indulni.
– Az autóm majd fekete lesz, mint ez. De sokkal nagyobb. És magasabb leszek, mint te. Drágább cigit fogok szívni. Szebb leszek, és az is lehet, hogy nem vezetni fogom a nagyobb autómat, hanem majd hátul ülök.
Nem tudom, hogy miért, de kissé dühbe gurultam, elöntött valami gonosz gondolat. De hát te kérted, kicsi haver!
Odaléptem az autó hátsó, csomagtéri ajtójához, zsebemben megnyomtam a gombot, és határozott mozdulattal feltéptem a súlyos ajtót. Belenéztem az elkerekedő szemébe, elpöccintettem a cigarettacsikket a kapualj mellett húzódó kerítés aljába. Visszacsuktam az ajtót, biccentettem feléje, majd visszaültem az autóba.
Mielőtt beindítottam volna a motrot, még meghallottam, amint a kapualjból felém száll hangja:
– Majd az én autómban kétszer ekkora koporsó lesz, két halottal!

Ki keresztet vet, sikert arat

Megint szépet prédikál a plébános úr, hallgassátok.
Példabeszéd: volt egy szegény asszony. A szegény asszony egy faluban élt. A falu éghajlata zord volt, főleg késő ősszel, télen és kora tavasszal. Az ősz hamar kezdődött, a tavasz meg későn ért véget, ilyen volt ez a falu. Jó hideg. Ugyanúgy tizenkét hónapból állt az év, mint másfelé, de mivel a tizenkettőből szinte nyolc hideg volt, valahogy hosszabbnak tűnt. Meg a kulturális élet szegénysége miatt is, de ez már más dolog, ehhez a plébános úréknak semmi köze. A hideghez sem volt, tulajdonképpen, míg el nem döntötték, hogy legalább a templomban felszámolják.
Mert ebben a faluban nem csak a plébános úr meg a szegény asszony éltek. Élt ott többek között egyháztanács is, csupa tehetős, tiszteletre méltó ember, meg a feleségeik, természetesen.
Az egyháztanács megelégelte a sok krákogást, köhögést. Sokak számára még nem ismert a papírzsebkendő fogalma, ők szortyognak. Akik már használják, hangosan fújva tudatják a tényt a többiekkel. Nem lehet hallani a plébános úr prédikációját, hiába szép. Falra hányt borsó a szentbeszéd. Nem szó szerint, szerencsére, de szinte.
A kántort sem hallani sokszor. Meg az se szép, hogy szájából pára jön az ének mellé. Elég, mese nincs: fűteni kell a templomot.
Mivel fűtenek egy templomot? Gázzal, fával, villannyal, persze. De mindezek előtt? Hát pénzzel fűtenek egy templomot, felebarátaim. Mert meg kell venni a berendezést – a falu esetében az infrapaneleset, mert gáz nincs –, azt meg istenfizessére nem adják, áfás számlával.
Ezért aztán azt döntötte az egyháztanács: gyűjtsünk pénzt.
És a hívek adakoztak. A közbirtokosság elnöke adott ötszázat, plusz a felesége hármat. Az iskola igazgatója és a felesége ketten együtt ötszázat. A polgármester, aki agglegény, adott ő is ötszázat. Nem az egyházközösség hibája, hogy egyedül van, így hozta az élet. És így tovább. A szegény asszony is adott, amikor a plébános úr harmadszor szólt a prédikáció végén a dobozról és a listáról, dörgedelmesen. Lehajtott fejjel várta meg, amíg felírják: szegény asszony, tíz lej. Egy fél csomag cigaretta ára, szinte.
Tanulság? Azt, hogy ki miből mennyit adott és az tulajdonképpen ahhoz képest mennyi, most hagyjuk, nem matematikusok vagyunk, hanem egyházi közösségünk tagjai, elsősorban, meg istenfélő, hívő emberek, pláne.
Tanulság: mindenkinek adnia kell! Mindenkinek.
A meleg pedig igazságos: a közbirtokosság elnöke és a felesége itt az első sorban, mellettük az igazgatóék és az agglegény polgármester pont a két nagy, falra szerelt infrapanel között ülnek, kellemes, jó melegben. A szegény asszony meg hátul, a huzatos templomajtó előtt, a tavalyi hidegben, tanácsosi szavazás és döntés előtti állapotokban, gémberedett ráncos kezei imára kulcsolva.
Fölötte, a karzaton a kántor éppen arra gondol, amit a lelkipásztorral beszéltek, hogy a két hófehér infrapanelre majd a falu nagy szülöttével felfestetik Páduai Szent Antalt és Szent Lőrincet: tökéletes lesz! Örömteli mosollyal megnyomja az orgonabillentyűt, és szájából előtör az énekszó, utat találva magának a lélegzete ünnepien, szinte karácsonyi hangulatban csillogó páráján keresztül az adakozók lelkéhez: halleluja!

Az utolsó utolsó kenet

Na, mára ez volt az utolsó, gondolta hatalmasat tévedve a tisztelendő úr. Átöltözött az elmúlás néma méltóságát és az orvosi műszerek elektronikus pittyegésétől gépies hangulatot árasztó hospice asszisztensnői öltözőjében, gondosan összefogta papi, illetve magára öltötte civil ruháit. Három utolsó kenet egy napra, semmi különös, gondolta, amikor kilépett az utcára.
Még akkor sem tudta, hogy nem mára volt az utolsó, hanem a számára az életben, amikor észrevette a járdán, az aszfaltból kihajtott kis sárga virágot, lefényképezte és „Új élet” címmel posztolta a személyes profilján. Akkor sem tudta, amikor éjjel rátört és rövid haláltusa után elvitte az agyvérzés. Akkor már nem igazán tudott semmit, azt meg végképp nem, hogy az aznapi utolsó kenet valóban az utolsó is egyben.
Teste már merev volt, szemei üvegesek, emberi, gyarló gondolatai szertefoszlottak, amikor a kis virágos kép még mindig like-okat gyűjtött idegen földön zümmögő szervereken. Aztán őszintén megrendült részvétnyilvánítások gyűltek a virág alá, még pár napig.
Az évek során maguk alá gyűrték a virágocskát az ismerősök által profiljára küldött „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!”, „Isten éltesse a Zoltánokat!” és legfőképpen az október nyolcadikán megsokasodó „Isten éltesse sokáig, boldog születésnapot, Tisztelendő Úr!” üzenetek.

Minden, ami tőlünk telhető

Eljött az a pillanat hosszú sötét napokra nyúlt agóniájában, amikor már csak nyöszörögni tudott.
Úgy nevelték, hogy a henyélés, semmittevés a legnagyobb, legmegbocsáthatatlanabb bűn a világon. Mindig van valami tennivaló, valami összeszedni, leporolni, kigyomlálni, lemosni, átpakolni, megfúrni, átválogatni való. Olyan nincs, hogy nincs.
És ha már csak nyöszörögni tudott, hát nyöszörgött, egész nap. Ha ébren volt, ha éppen a fájdalom állt előnyben a morfium hátrányára, nyöszörgött. Sőt, a köztes, a kiegyenlített pillanatokban is, halkan, hosszan, szinte nyüszítve.
Amikor viszont belebódult a rövid álompercekbe, nem nyöszörgött. Olyankor azt álmodta, hogy kint van az Őzitató fölött, a meredek oldalba vetett cukorrépa földjükön van és kapál. Valahogy a szakadozottan jelentkező és egyre ziláltabb, tompa tudatú ébrenlétszünetek sem zavarták meg, rögtön az újabb morfiuminjekció után ott folytatta a kapálást, ahol abbahagyta. Hülyeség lett volna duplán kapálni részeket, kiugrani meg egyenesen felelőtlenség.
Végső pillanatában a molett asszisztenső volt éppen bent vele. Utolsó lélegzete előtt hirtelen kerekre nyílt szeme, megragadta a nő karján a kórházi köpenyt és figyelmeztette:
– Őszig még egyszer mindenképp végig kell menni rajta!
Az asszisztensnő átadta az üzenetet a családnak, akik aztán sokat gondolkodtak a dolgon. Végül felesége és nagyobbik lánya – kegyeleti és lelkiismereti okokból fakadólag – közösen vállalkoztak az utolsó kívánság teljesítésére, és augusztus végén, szeptember elején végigmentek Szent Jakab útján, az El Caminón, legalábbis az Astorgától Santiago de Compostelláig tartó szakaszán.