Jegyzetek divatjukmúlt témákról. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?

(Befejező rész)
Mottó Iszonyú az élet sötétségehatszáz évből visszatért lovagoknak.Egy lépést se látunk előres a jelent se látjuk,egymást sem látjuk,csak sötét elektromos szikraként ugrálközöttünk fejből-fejbe a gondolat
(Dsida Jenő)
A mottóban idézett versrészlet, a Visszatért lovagokból, fiatalkori – ám ez tartalmatlan megkülönböztetés; hiszen csakis fiatalkori versei vannak Dsidának, alig harmincéves korában hal meg; ezt húszévesen írja, de hát a világköltészet nagyjai közül oly sokan jóformán kamaszként dobbantottak a zsenialitás emelvényén; ám nem ezt méltatandó hivatkozom most rá, hanem azért, mert nem a legjellemzőbb költeményei közé tartozik; a sok fájdalom szülte alkotásai ellenére sem volt Dsida pesszimista költő! – Mert: „oh nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember, telve dalos bizadalommal”, írta volt később; hanem azért, mert félelmetesen megidéz sok mai szólamot, frázist, illetve „történelmi helyzetjelentést”; részben úgy is jellemezhetőek volnának ezek, mint divatos nyavalygások! A világmindenség újratérképezéséről szól sok közülük; arról, hogy „mi volt a semmi előtt”, és hogy tele van a világ irtózatos fekete lyukakkal, amelyek – semmivé nyelik a valamit; és hogy a közlekedés a különböző világidők vagy egyáltalán különböző „világok” között „féregjáratokon” át valósulhat meg; amelyekben sem kiterjedés, sem történés nincsen, és mégis valóságosak, szóval a „visszatérő lovagok” (a Szentföldről? ... év hová?) ugyanazokat a panaszokat hallgatják, mint amelyek a mai fantasztikus irodalomban, a még fantasztikusabb tudományokban és késő esti tévéműsorokban kavarogva rátelepesznek a mai fogalmainkra, illetve azok zűrzavarára! Arra nevezetesen, hogy a „felvilágosodás” századai, a XVIII. és a XIX. – milyen rettentő sötétséget borítottak a XX. század emberére, amikor ráhagyták örökségüket; a „Három Harc” elméletét: az Osztályharc, a Fajok harca és a Nemek harca alvilági indulóit! Az első kettő megette a huszadik század első két harmadában „a lélek és a szellem energiáit”, a harmadik most eszi a Nyugatét; és máris csatlakozik hozzá a negyedik, a Világok harca, mint a Világűrből elővigyorgó vészjelentés. (Ám, hogy már ez sem új: lásd az Elza Pilótát Babitstól, melynek a végén kiderül, hogy a Föld csak egy „kísérleti helyszín”, és a Világűrből roppant teleszkópok szegeződnek ránk!
Szóval mindezt csak azért említem most, mert azoknak a különleges éveknek – 1926–1938 – a másik nagy magyar költőzsenijét, József Attila mellett, még most is kevesebben ismerik a kelleténél!
Jellemző, hogy az ellentábor hamarabb indított, mint azok, akik egyszerűen az olvasható irodalmat szerették. Herczegh Ferenc, Zilahy Lajos, Harsányi Zsolt olvasói odaát, Tamási Áron, Nyírő József, Makkai Sándoréi Erdélyben – és olykor még a háború arcvonalaitól is függetlenül! Érdekes felfigyelni arra, hogy az irodalmárok ellentáborának mindenütt ugyanaz volt a taktikájuk, mint a marxista pártok ideológusainak. Nem felmérni, nem mérlegelni, hanem: kinyírni az ellenfél „kulcspozícióit!” És főleg, nem odatartozó érvekkel, hanem bizonyos világnézeti szólamok abszolutizálásával és túlhajszolásával. Ilyen volt például a „nem véletlen, elvtársak, hogy” – hogy például az illető író, szerkesztő, színész vagy festőművész nagybátyja: egy gazdag mészáros..., egy kulák..., netán a szomszédja egy gróf volt!
Ötvenhat felé közeledve: Lukács György, a fő marxista és a magasabb szintekhez tartozó „esztétológus” azzal igyekszik kiutálni a szocialista beállítottságú rétegek szívéből Madáchot, hogy Az ember tragédiája – „Nem véletlen, elvtársak!” – a horthysta középosztály csemegéje volt! Minálunk pedig Dsida jámbor olvasóit azzal igyekeztek megfélemlíteni, hogy a költő „a grófok embere” volt! Ugyebár egy grófné még a kriptájába is befogadta a költő koporsóját! Hasonlatosképpen Dohnányi Ernő kitagadásához odaát! Hogy a nagy zongoraművésznek és zeneszerzőnek „hitlerista kapcsolatai” voltak!
E kapcsolatok legfőbb bizonyítéka pedig az volt, hogy a hitleristák kivégezték az egyik fiát!
Aztán ugyanabban az időben megjelennek olyan cikkek Dsida ellen, mint „Vigyázat, hamis angyal!” Méliusz Józseftől; vagy a Szilágyi András Dsidát szidalmazó cikke. Amelyben Dsida „ellenséges” érzületeit azzal próbálja kipécézni, hogy Markovits Rodiont „kedves Jakabnak” szólította egy írásában, sugallni akarván ezzel, hogy Markovits nem is magyar, mert álnevet visel!
Ez a fordulat azonban éppenhogy Szilágyi András ostobaságát és tájékozatlanságát leplezte le.
Markovits Rodion ugyanis sohasem magyarosította meg a nevét, ő megmaradt mindvégig Markovits Jakabnak! A „Rodion” személynevet csak írói név – és nem álnév! – gyanánt használta, az orosz irodalom iránti tisztelete jeléül! Amikor egyszer, régen, Dsida egy nyílt levelében „kedves Jakabnak” szólította, az a személyes ismeretségre való hivatkozás – hiszen mindketten szatmáriak! – és nem csúfolódás!
Jellemző azonban ugyanakkor, hogy amíg Markovitsot Dsidától – feleslegesen – meg akarják „védeni”, saját maguktól nem védik meg!
Ugyanis Markovits valóban népszerű író volt, s e népszerűség nem mesterségesen felfújt hírnév volt. Emlékszem, gyermekkoromban, úgy hetvenöt–nyolcvan esztendővel ezelőtt, Vásárhelyen, Kolozsváron, Krasznán vagy Szászrégenben minden „jobb háznál” az ebédlő­asztalon két könyv hevert: a Szibériai garnizon és A vadon szava! Jobb ház alatt értem, hogy nem vasúti munkás, autómosó vagy napszámos. Valóban érdekes, olvasmányos könyv, amellett páratlan dokumentum. Én legalább hat embert ismertem, aki szerepelt benne! Ennek ellenére soha egy komoly irodalomtörténeti tanulmányt vagy szócikket sem olvashattam róla, másik jó hírű könyvét, az Aranyvonat címűt soha megszerezni sem tudtam! Mert fájdalmas az, ha valaki elvi-szellemi ellenfeleim közül népszerű. Ám még fájdalmasabb, ha valaki, aki hozzám hasonló, egyszerre nagyon népszerű lesz!