No items found.

Novellák

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 08. (694.) SZÁM – ÁPRILIS 25.
Deák Zsuzsa munkája

Deák Zsuzsa munkája

Beavatás


A sóbálvány körül öregemberek táncoltak, a fiatalok mind beavatáson voltak az Oroszlán barlangjában. Száz meg száz kisállat csontvázán lépkedve vonultak befele, mert a recsegés lehetetlenné tette a lopakodást. Így hát, egymást bátorítva, tüzes, kattogó népdalokat énekelve robogtak befele, szívük basszusára. Az oroszlán alszik ma éjjel.
Mielőtt eljöttek volna a Szent Beavatásra, minden legény megfogta azt a lányt, amelyik a legjobban tetszett neki, és amelyik a kasztjának megfelelt. Először is sétálni mentek, közösen, az egész falu fiatalsága, még azok is, kik lány nélkül maradtak, vagy kiket nem választott senki. A lemenő nap fényében gyermekjátékokkal múlatták el az időt, fára másztak, vaddisznót és rókamangusztát kergettek, hacsak meg nem fordult a helyzet, és nem őket kergették haza. A barna bőrökön csurgott a verejték, ugyanúgy, ahogy a fehéreken és a sárgákon. A társaság úgy nézett ki, mint egy színes mozaik, melyet a régi, összeomlott civilizáció festett üveglapjaiból raktak volna ki, nem elrejtve a pusztulást, hanem büszkeséggel vállalva. Az oroszlán alszik ma éjjel.
Mire a sötétség lehűtötte volna gyöngyöző homlokukat, már az asztalnál ültek mindannyian. Nem volt rajta semmi más, csak száraz ágak, szivacsosak, amiknek olyan ízük volt, mint a legkeserűbb epének. Elnyomva undorukat ették, fiúk, lányok és öregek egyaránt, kiszolgáltatva magukat és elméjüket istenek szeszélyeinek, védtelenül hagyva a falut. Mert minden egészséges ember le kell szálljon a pokolra, hogy aztán a mennyek országában pihenhessen meg. Ahogy fent, úgy lent, írták a bölcsességet ősi agyagtáblákra, s éppen ezért fordítva csinálták.
Döngették a mennyország kapuját a faluban egész éjjel, nyitogatták a fellegeket. A kopogtatók egyre gyorsabban verték a nyikorogva kicsapódó ajtókat, s ha valakinek nem jutott kopogtató, vagy döngetni való ajtó, hát bekéredzkedett legjobb barátjához, vagy akárkihez, aki megszánta. Az öregek, kiknek gyakorlatuk volt már ebben, hisz minden három évben részt vettek a beavatáson, az utolsó alkalom óta kifundált ritmusokat verték, sokszor szégyenben hagyva a fiatalabbakat. Másnap majd küldöttséget küldenek a szomszéd faluba, s megkérdezik: „Hallatszott a fellegajtó-nyitogató?”. Ennek a főnöke erre azt válaszolja: „Olyannyira hangosan, hogy asszonyaink felrázták embereik és kérdék: Hallod?! Hallod?! Te pediglen engem szégyenben hagysz? Becsületünk pedig mindannyian megvédtük.“ Erre a küldöttség széles mosollyal kell válaszolja: „Tudjuk. Hallottuk.” Mindig mindenki hallott mindent, még akkor is, ha nem. Mert akkora szégyen nem sújthatja ember fiát, hogy valaki nem hallotta egy ilyen éjszakán. Az oroszlán alszik ma éjjel.
Mielőtt az asszonyok és az újasszonyok felkelhettek volna, minden ifjú úton volt a híres Véráldozó Oroszlán barlangja fele. Így hát, egymást bátorítva, tüzes, kattogó népdalokat énekelve robogtak befele, szívük basszusára. Az oroszlán alszik ma éjjel.
Hármasával toppantak be a csarnokba, melyre a folyosó nyílt. Szerre kiáltottak fel csodálkozásukban, ahogy eléjük tárult a látvány, amit egyikük sem várt. Ott feküdt az oroszlán, generációk bátorságának szemtanúja, csupa csont és bőr. Csak csont és rothadó bőr. Az ifjak hamar magukhoz tértek. Mindenki odalépett, kurjantva csapott egyet botjával az ággal kitámasztott lapockára, vigyázva, hogy össze ne dőljön az egész, mert akkor neki kell felállítania. Az egyik nyomorultat, akit a legkevésbé kedveltek, agyonütötték. Holttestét odafektették az oroszlán többi áldozatának csontváza mellé.
Az asszonyok és újasszonyok pazar reggelivel várták haza a férfiakat, az új vitézeket, kik megkapják apjuk lándzsáját és pajzsát, az öregnek pedig újat kell készítenie magának. Arról, kit a fenevad széttépett, soha senki nem beszélhet többet, s nem is fog. Örökre a feledés homályába merül. Ettől a naptól kezdve minden visszatért a megszokott, hétköznapi kerékvágásba, s abban is fog maradni, míg a három év le nem telik, és a következő generáció oda nem érik. Hisz az oroszlán alszik ma éjjel.

Kísértés


A bőszült Oroszlán két lábra emelkedett, és csonka mancsát nyalta, amin már csak egyetlen, de borotvaéles karom volt. A Toronyőr, ki maga a kulcs egy elzárt világba, melynek pincéje a padlásába torkollik, most tudni nem akaró, vén Kecskeként mekegett és nem szándékozott levedleni ezt a húsöltönyt. Az Oroszlán morgott, morgott, s egy hatalmasat bődült. A Kecske bőgött, bőgött, és csecsemő nyüszítésére emlékeztetve sírt.
A falak forogni kezdtek, mint a dervisek, hosszú szoknyáik azzal fenyegetőztek, hogy kiverik a széket a vén Kecske lába alól, és megfeszül nyaka körül a kötél, ami még ott sem volt. A bamba növényevőnek fogalma sem volt, mi történik. Macskaházzá lett kis szobája, hol kétlábú vadállatok rajzolnak pentagrammákat a földre. Volt egy főmacska, ki mint egy óriás házi kandúr tetszelgett, de arca volt a fara helyén, és az összes többi macska, ki egércsontokból faragott, és csokorba kötött egérfarok végű seprűkön érkezett, letérdelt, hogy megcsókolja a Főmacska második arcát, nyelvüket mélyen annak szájába nyomja, nyelves csókkal.
A Fekete Farkas beleit hozták, megtöltve saját húsával. Mint a jó disznó, belefért saját beleibe. Nem nyúzták meg mielőtt ledarálták volna, sörtés, ében szőre néhány helyen kiszúrta a vékony hártyát, itt bugyogott kifele a véres hús, néha még vonyított is egy fájdalmasat. A macskák mind egy szálig asztalhoz ültek, és lakmározni kezdtek a Nagy Vadász testéből, melléje egértejet ittak, és hangos nyávogás közben párosodtak egymással. Egy tucatnyi macska a Kecskét is meghágta elölről és hátulról, tüskés dorongjuk felsértette a végbelét és a szájüregét. A többi társuk csak vihogott, mindenik saját párjával üzekedett és lakmározott tovább. Volt, aki kihányta a nehéz Fekete húst, ilyenkor egyik jóindulatú társa megette a hányadékot, hogy senki se maradjon szégyenben. Tücsökraj viharzott be az ablakon, és szimfóniát játszottak a termeszeknek, akik elkezdték elrágni a széket, az áldott széket, az egyetlen bútordarabot, ami még nem vicsorgott, ordított, táncolt vagy sírt.
Túl hamar köszönte meg, mert a fa nagyot reccsent alatta és egy szálkás júdásszékben találta magát.
Mindezt az Oroszlán vigyorogva, bőgve, bömbölve és ítélkezve figyelte, keresztbefont karokkal. A fellegekből, amik letépték a lakás tetejét, és mennyköves viharfelhőkkel helyettesítették, szavak dörgöttek : „Bűnös!”, „Gyilkos!”, „Áruló!”, „Lator!”, „Halál!”, „Gonosz!” Úgy dörgöttek a szavak, mintha egy soha ki nem fogyó hatlövetű golyói lennének a forgótárban.
Bűnös! villám csapott bele, és érezte, ahogy az erdőben eldobott összes csikkje súlyosabb ítéletet von maga után, mint amekkora jutalommal kecsegtet egy emberélet megmentése.
Gyilkos! volt már ő fejben és lélekben, ezért az égi testamentum hatalmas, bőrkötéses példánya közé térdeltetik, hogy halálra lapítsák, mint egy legyet, ki rászáll a bibliára. Mert a gondolat is tisztátalan, nemcsak a cselekedet.
Árulója volt ő mindennek, mi szent és sérthetetlen egy világban, mit elhagyott a szentség. Árulója volt önmagának, amikor elhagyta a nőt, ki gyermekeinek anyja volt, azért, akit szeretett, miután kidobta az, akinek pénze volt.
Lator!ként élte eddigi életét, mert bitorolt ő minden erényt, s ezt is elveszik tőle. Ha már nincs mivel bebizonyítani a bíró igazát, talán jobb, ha tönkre fekteti és lovaglópálcát tuszkol be a kis lyukon, míg meg nem unja a sziszifuszi munkát, és rá nem ver a balta tompábbik felével.
Halál! fia ő is, más is, mindenki. Hisz mivel jobb kilenc élet után lemondani a tizedikről, mint első után a másodikról? Ki elsőre elcseszi, tán negyedjére jól csinálja. Vagy ez is csak ok a további nyavalygásra, hisz nem habzsolhattuk be az élvezetek teljes lehetséges halmazát?
Gonosz! heten, mint a gonoszok, hisz hétszázhetvenhét isten száma, mert ő a tökéletes. Miután megadóztatták, nem marad már, csak hatszáznegyvenkilenc, ez pedig még az ördögnek sem elég, de mit tehet az ember, ha zsiványként emlékszik rá az utókor, holott csak haramiaként akasztották?
Az Oroszlán felemelte csonka mancsát, és morogva belevájt a húsába. A szájába dagadó kelt tésztától nem tudott lélegezni, de valószínűnek tartotta, hogy ez így megfelelő. Újabb vágás nyílt az előző mellé, és ez eltalálta a mellbimbóját, talán le is hasította. A harmadik karmolás már a bordák csonthártyáját is végigszántotta, de ez a fájdalom semmi sem volt a filmhez képest, ami Életem története címen lepergett a szeme előtt, mögött, előtt, mögött, előtt, mögött. Az Oroszlán lihegett, és élvezetteljesen elbődült, de a vén Kecske már megfiatalodott, és a kenyértészta is felment az agyára. Élesztő íze töltötte meg a száját, és szeme bevérmesedett, ahogy az utolsó kenet nélküli, perverz halálnak halálával lakol most minden jóért és rosszért, amit tett; vagyis életéért.
De nem lehetett ennyire egyszerű, és nem is volt. Bár állkapcsa kiakadva fityegett, mert a folyamatosan kelő tészta szétfeszítette, tüdeje pedig macskatejjel volt tele, mégsem fulladt meg. Karmolásaiból vér helyett bor folyt, és érezte az ízét, áporodott, keserű, sörszerű utóízzel. Ilyen, ha az ember nem mossa ki az edényt. Kifordult a mája, és minden egyes folt dühösen ráordított, pofon verte és megalázta, ahogy a lánya tette annyi éven át, hisz a nagyanyjától megtanulta. Legalább a fia nem tanult semmit Sanyi bátyjától. Az öreg megúszta mindazt a mocskot, amit vele elkövetett, mert idejekorán meghalt. Gondoskodott róla, hogy így legyen. Ági ángyó azért jó nő volt, végig is ment rajta az egész falu, csak ő maradt ki a buliból. Neki csak Sanyi bátyja jutott, meg a keserűség, hogy túl gyorsan pusztult el a fagyállós bortól. A vén Kecske tisztában volt vele, hogy ezt a mai Ördögbugyrot, ami a világból lett, csak a pénz, meg a pina irányítja, de most, a folyamatosan csavarodó lépcsőház egyik sötét végéből átpillantva a másikba rájött, hogy régen sem volt másként. Kicsiny falum, ott születtem én, énekelné, de senki se mond imát egy leégett kuplerájért, hisz miért tenné? A mosdatlan ténsasszonyok is pont úgy dobták fel a szoknyájuk egy-egy nagyobb gazdának, kik percek alatt elvégezték dolguk a szénaboglya tövében, ahogy az a cigánylány is nyerített a fülébe, körbeölelve őt forrón, könyörögve, hogy Ereszd belim! Ereszd belim mind!, amíg el kellett venni feleségül. Jobb volt az előző vén kurva, kinek savanyú, húgyszagú peckét kellett nyalja naphosszat, azért a kevés pénzért, amit kétkezi munkával is megkereshetett volna. De árulója volt ő önmagának és a világnak, hisz úgy döntött, hogy életét hullámok által a szikláknak csapdosott árbocdarabként éli le horgony helyett. Mi jutott neki néhány bús picsán kívül? Az ital, ami eltompította, és még keserűbbé tette amúgy is keserű életét, miközben saját hányásában fetrengve a régi szerelmek után sírt.
Beleiből kiömlött a sár, és hólyagjából kiszivárgott a nedv a hangrobbanástól, ami kiszaladt a szemgödrein, ahogy az Oroszlán hatalmas hátulsó mancsával az aszott golyóira lépett. Mintha csak szivarcsikket taposna, még jól megmorzsolta a szék ülőkéjén. A padlóra csöpögő Sárga Folyó hangos kopogással festette alá a rotyogó, forró sárfolyamot, kipárnázva a kemény fát, ami amúgy is feltörte a seggét.
Az Oroszlán orra lerobbant a helyéről, és a vén Kecske kárörvendően vihogott. Az előbb orgiázó macskák most farkuknál fogva mind egy szálig a plafonról lógtak, kivéreztetve, mint a disznók. Beleikből nyüvek potyogtak alá, és a padlón nyüzsgő szőnyeg egyre vastagabb és elevenebb lett. A kígyók, mik a székhez szíjazták őt, belemartak, és mérgük kék neonfényként futott szét ereiben. Úgy hitte, ha most sikerülne megharapnia az Oroszlánt, eleget vehetne a csúfságért. De nem tudta. Messze volt tőle a gyáva, és mit tehet egy vén, törött orrú kecske, amikor a Dzsungel Királya sem meri felvenni a kesztyűt ellene. Röhögni kezdett, mert a sörénye helyett rózsaszín tüllszoknya ékesítette a nyakát. Fuldoklott a röhögéstől, és ezen az sem változtatott, hogy a hatalmas mancstól akkora pofot kapott, hogy kirepült egy foga. Mit számít? Eggyel kevesebb fáj!
A Fekete Farkas előmászott a macskák beleiből, és erőt adott neki. Nekifeszült a kígyóknak, és érezte, ahogy csigolyáik eltávolodnak egymástól, és egy nagy reccsenéssel el is pattantak a porcok. Az Oroszlán ijedten hőkölt hátra, és megdermedt. Ő röhögött tovább. Letépte az élettelen kígyótestet a kezéről, kiköpte a lófinggombát a szájából, és megfiatalodott ízületeinek hála, villámgyors sebességgel az ablakhoz lépett. Úgy ugrott, ahogy a műugrókat látta a Tévében. Tökéletes ugrás volt, fejjel érkezett a kristálytiszta vízfelszínre.


Solymár András: 1992-ben született Székelyudvarhelyen, Szovátán nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE klinikai pszichológia és pszichoterápia szakára jár.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb